Bimbódzó kis növényből, kibomlik a gyönyör,
addig míg engem csak a kíváncsiság gyötör,
múló időnek darálója, érzék nélkül kattog,
pirinyó kis életben, egyből hárman vagytok.
Ez a múlt a jelen, majd jövőnek képe,
így írja be magát, létnek aranykönyvébe,
a mag hordozója, egy hatalmas csodának,
akár fű, fa, vagy virág, mit sokan csodálnak.
Szirmaira bomló csodálatos virágzat,
körül ölel a szépséget kedvelő imádat,
édes nőm, kedvelt virágom illatozó mása,
legyél te szerelmünknek örök lámpása.
Hervadó szépség a végzete, nyíló virágnak,
édes múzsám, téged karjaim vigyáznak,
mikor szomjazod majd csókjaim hiányát,
ismételd szavaim dallamos nyitányát.
Leírt szavaim, remélem maradnak,
szóvirágok belőlük csodásan fakadnak,
csillagtalan éjjel, takarót felhők húznak,
így nem látsz engem, öregnek csúfnak.
Hogy-hogy nem, az évek koptatják az embert,
nem úgy mint a gyönyörű, viharmentes tengert,
szelíd hullámai csókokat hintenek,
ám parti sziklát olykor, vadul érintenek.
Ó ha arra gondolok, hogy semmi sem örök,
de virágmag oda hullik, hol vannak rögök,
így a hervadó szépség, új tavaszra ébred,
nem úgy mint szerelmem, ki vissza sosem térhet.
-írta-Varga István-Barcs-2021.02.09.
