Kinyílt egy ajtó, első szobába lépek,
nem akarok része lenni, balszerencsének,
csak mert januárnak hívják ezt a szobát,
vad teleknek adta e helyiség kulcsát.

Itt csak kandalló, vagy a szerelem hevít,
előbbit rakod fával, akkor melegít,
míg az utóbbival néha gondok vannak,
felőle már dőltek össze birodalmak.

Mivé lettél áldott jó kenyerünk?
Bezárt ajtók mögött penészedünk
Mosoly is lefagyott arcunkról
Távolodunk a boldogságtól.

Mivé lettél áldott jó kenyerünk?
Istenünk, legalább ezt hagyd nekünk!
A pénz penésze kenyérbe lehelt!
Bennünket beteggé tett!

Az ébredő meleg napfény,
színes sávot sző a tóban,
derűsen kéklő fenn az ég,
szikráival varázsolja.
 
Párát szippant olyan könnyen
hogy a fák meg sem rezzennek,
egy fehér nyír törzse könnyez,
gyógyír kell az égő sebnek.
 
Csak egy vékony heg takarja,
már gyógyítgatja fényözön.
meleg átölelő karja,

Gondolatban visszatérek
Elém sodor sorba emlékképek
Érő búzatábla, s búzavirága
Virágzó mezők, zöldellő vetések
Édesanyám által dagasztott kenyerek

Dagasztó teknő mellett állok
Kis sámlin én is dagasztóvá válok
Drága Édesanyám megmutatja
Kezem a kis cipót, hogy dagasztja!

Ne gondold, hogy a csúcson boldogabb az ember,
vonít a szél, körülvesz hatalmas hótenger,
sziklák merednek, felhők lábad alatt gyűlnek,
út nehéz volt, de mégsem örülsz a sikernek.

Lent hagytál, lankát patakot, a zöld erdőket,
benne vadat, bogyókat a gombaszedőket,
lábad mohát tapos, fehér a nyírfakéreg,
tukán kalapál, vagy bolondíthat beléndek.

Vastag felhők az égen,
sűrű pelyheket hullatnak,
betakarják már a tájat,
puha takarót borítanak.

De szél úr felkerekedik,
játszani támad kedve,
felveszi viharkabátját,
és oda a tél csendje.

Kéményeken befütyül,
kergeti a szálló füstöt,
faágat hajlít és letör,
fúj egy hangos kürtöt.

A tiszta vízfolyás, hogyan lett zavarossá,
mint fordulhat ellenünk a legszebb szándék,
ha nem szólnak hozzánk, már az is ajándék,
most már fátylat rá.

 Volt szavunk, nem tett boldoggá, szabaddá,
 láthatatlan napfogyatkozás és árnyak
széttépték a fényt télies homálynak,
mért, csak Isten tudná.

Itt hagytál bennünket, drága Testvérem,
Könnyeim áztatják most e sorokat.
Fájdalomtól megtört szívem,

Álmomban sötét helyen ébredtem.
Sejtelmes, ijesztő hangok,
kárörvendő nevetés.
Közömbös, fénytelen szemek,
hűvös ál-mosoly.
A szűkös, szögletes térben
levegőbe markoló hideg kezek.
Elhallgatott imák…
Kikiáltott szitkok…
Vidámra festett maszkok, de
belül szűkölő félelem…
Mint ragadós békanyál foszlányai

Szárnyát letörték, elvették,
az istenek megfenyítették,
földre lökték, boldoguljon ha tud,
bezárták mögötte a kaput.

Bukott angyal jár közöttünk,
kit hiába köszöntünk,
tele van lelke fájdalommal,
nem törődik mosolyoddal.

Még csak párat lépett a nap fel az égre,
S gyúlt az emberszívben új napnak reménye,
Mikor egy legénynek, kinek sorsa vándor,
Jut egy keresztútnál bőven a talányból:

Nem tudom honnan jött,
Merre tart még útja?
Milyen a családfája
Nem érek én rá, az ön gondja!

Rossz korba született!
Hol a becsület, nem érték
Emberi tartást
Itt,  pénzben mérték!

Életében alkotott – e?
Vagy csak úgy csinálta?
Elmúlt a dicsősség, s az idő
Erre gondoljon, ne másra!

Ne hagyd, hogy a csalóka álmok,
lerombolják a valóságod,
hogy hazug szó mely csak kísér,
száműzze víg kacagásod.

Ha ködbe vész is minden terved,
mi olyan szép, akár egy regény,
ne add fel soha az elved,
ha az élet veled kemény.

Ropog a hó erdő hideg,
Mókus a fán nem didereg.
Van rajta jó meleg bunda,
Szőre megnőtt az odúban.

Vörössége fehéredett,
És dundivá kerekedett.
Jó időben légtornázik,
Ágról-ágra gyorsan ugrik.

Ősszel gyűjtött télre termést,
Makkot, bogyókat, gesztenyét.
Édes kedves a mosolya,
Élelemre nincsen gondja.

Fel, fel! - Kiált e földi lét,
Ég felé emelve kérges tenyerét -,
Nem tudok többé a sárban dagonyázni,
Repülni akarok, szabadon szállni!

Elég volt, unom a sivár szolgalétet,
Az állandó félelmet, örök ellentétet!
A Teremtő biztosan bánattal nézi,
Az ember az egóját mennyire félti…