Vékonyra fonnyad a hold,
magába mélyed az értelem,
megszépül minden mi múlt,
dérfátyol mereng a jelenen.

Maszk mögött szorong a fény,
szürkeség virrad a tereken,
közelebb nyomul a fagy,
zsibbadtság úszik az ereken.

Aprókat rezdül a hang,
felröppen-lehullik csendesen,
levegőt sóhajt a szó,
hópehely olvad a szemeken.

Komor ábrázattal lép színre november,
könnyet rejt tarsolya, gyászol minden ember,
hűen emlékezik rokonra, barátra,
üzenetét súgja krizantém szirmába:
viszontlátjuk egymást, várjatok bennünket,
az lesz az igazi, fényességes ünnep!

Szegény denevérek!
Sötétben élő állatok!
Barlang lakó, ártatlanok
Mily sötétség, átok borult rátok?

Vírus háború dúl!
Messze földön, itt,s az égen
A világ minden zugán
Bosszút áll, ártatlan embereken!

Csendben hullnak el a csatában
Kapzsi világuralomnak nagy az ára!
Szájmaszk került a világra!
A szeretet maszk mögé zárva!

Írjon nekem egy szép kedves levelet,
melyben lefesti Balatonfüredet,
mióta nem jártam ott, mi változott,
a sétányon harmonikás is játszott.

Járja e várost még az a kis vonat,
etetik e még a fehér hattyúkat,
körtemplomban most milyen a miserend,
most is veszik e hullámokba a csend.

Istenem kiben hiszünk
Áldd meg ezt a drága hazánk,nemzetünk
Áldd meg a Te magyar néped
Nézz le ránk dörgesd meg az eget
Mert elszabadult a sátán pokla
A Te szerető nemzeted taszítja pokolra
Mert minden nap nehéz súlyt zúdít ránk
Hallgasd meg könyörgésünk mi Atyánk
Hallgasd meg könyörgésünk
Fohászunk hozzád száll

Még napsugár csillan nyeldeső fodrokban,
néha a szél zörren a parti bokrokban,
nagy folyam unottan folydogál medrében,
parti fákat az ősz színezett kedvében.

Így botlott az ősz most ős Dráva vizébe,
majd mosolyogva nézte magát tükrébe,
jól sikerült sminkjét még sokáig nézte,
míg a fagy és a dér ezt át nem rendezte.

Mesével kezdődhetne minden elmúlt nyár,
szenvedélye főzés, konyha az oltár,
ott történt valahol a Balaton partján,
talán Zamárdiban kicsi partikonyhán.

Sok-sok évek nyarait szorgalmasan főzte,
egy fiatal szakácsnőt magához kötötte,
Dráva parti kisvárost nyaranta mellőzte,
mert őt Marika néni mindig meggyőzte.

Oly csodás volt gyerekkorom,
Szeretet szállt az otthonon.
Vidám gyermekkacaj zengett,
Nagyik fogták a kezemet.

Papi ült a karosszéken.
Petróleum lámpa égett,
A feje fölött a falon,
S kukoricát morzsolgatott.

Egy kék tányér is díszelgett,
Palacsinta sütő mellett,
Zománcozott sparhelt fölött,
Melyen drága mamám főzött.

Az ember oly érzéki lény,
halad életútján,
sodorja az életörvény,
mint szél gazt az utcán.

Ha bánatot hordoz szíve,
mint a kaméleon,
megváltozik az arc színe,
fehérlik mint neon.

Amikor a szív megpihen,
reményt egy fény éltet,
visszaváltozik a színe,
és vihar sem kerget.

elfogott egy érzés, a szerelem
nincs bánat és nincs többé félelem
átölel két karod, még, remélem
nincs más, nincs senki, itt maradsz velem

feledjük, mi volt, fájdalmat hozott
háborgó lelkünk már lenyugodott
megértetted, s én is megértettem
nem élhetsz már nélkülem, csak velem

2020. november 13.

Lassan hízlalja arcát a hold,
víz felett gyönyörködik benne,
halkan susog az őszi lomb,
mintha az elmúlástól félne.

Nincsen tücsökdalos éjszaka,
kicsi sünök nem motoszkálnak,
nem kopog sétálók tűsarka,
vége az éjszakai bolyongásnak.

Szeretem az egyszerű csendet.
A békét, az ölelést. A kozmikus rendet,
A csillagok fényét, ha az égboltra nézek,
A virágon zümmögő tarka kis méhet… hisz’
Életről, lélekről, szívről mesélnek.

Szerelmesen felemeltelek
a töviskoronás jelenbe 
s vágyaink hőjét osztottuk
időszabott, édes szerelemre.

Tiéd volt ölem, karom íve
bilincselt össze szép perceket.
Tisztán, őszintén néztük egymást,
mint hívők az ősi szenteket.

Kimondott gondolat dajkált
a végtelenben száguldó idő felett
míg egymásból előre éltünk éveket,