Szokott helyen lapít a bú
mint egy ottfelejtett bábú
de csak a helyét foglalta
vár, érkezzen áldozata.
S mit sem sejtve telepedett
kit magánya ide rejtett
ábránd a csillagok között
súlytalan a felhők fölött.
Mozdulatlan már holt teste
nap nap után újra leste
bizony itt ül és nyomasztja
törékeny lelkét fogyasztja.
Lakomázik ,hisz van miből
kegyelmet se ismer hírből
maradék, odébb kell lökni
végleg nem tudta megölni.
Visszakúszik, láthatatlan
a galád és állhatatlan
aki tudja, lesz még holnap
lesben áll, friss falatot kap.
