Fáradt őszi napsugár
Rákacsint a tájra
Erőt ad még egy kicsit
A nyíló ciklámen virágra

Sopron erdejében
Láttam meg a kedves lila virágot
Csokrokban nyílt szerényen
Lila virágában gyönyörködött a lelkem

Zöld volt még az avar
Megbújt a fű közt szelíden
Mint, ha az ősz ajándékot
Adott volna nekem

Hóvirág szirmának fehérsége vagy,
körötted foltokban ott, hó és a fagy,
fenyőtobozok szétnyílt barna burka,
szórta magját, mely icurka-picurka.

Azon a helyen e látvány fogadott,
hol sétám egy látomást tartogatott,
fenyőlomb mélyéből elő tűnt arcod,
fagyott szívemet, újra felolvasztod.

Itt pihennék meg, e baglya cuccába,
míg nem vezet utam egy zsákutcába,
még adj helyet szívedbe, a vándornak,
ki itt talált végső örök nyugalmat.

Ne zavard sohasem színes álmaim,
és ne próbáld meg vagdosni szárnyaim,
mondataimmal építek majd utat,
hát így töröm le gúnyos mosolyukat.

Nem vágytam másra csak Balatoniára
most lenn a fagyott árnyak völgyében járok
mást képet nyújt nekem lelkem vegykonyhája
madár- menedék pár be nem fagyott árok
 nyaraim partjára törnek sarki átkok

Borzalmas csapás jő majd a Földre,
holtakat is veti ki felszínre,
reng a földilét, mi stabil inog,
fal omol, csilingelnek kavicsok.

Taposott levél ragadt a sárban,
szenvedünk mind bizonytalanságban,
egy szűrön át paszirozom szavaim,
ezen nem változtatnak vázlataim.

Oly szép az élet, csak észre kell venni,
tavaszi délután, rétre kimenni,
hol apró hangya, morzsával küszködik,
virág a fűben, szerényen megbújik.

Megvárni a holdat, míg eljön éjjel,
örülni a napnak, hogy reggel felkel,
félni a vihar, hangos muzsikáját,
csodálni a jégcsap, tiszta csillogását.

Micsoda telek úsznak havas múltunkban,
mily forró nászok, mily mélyfekete gyászok,
de a hidegben, a fagyban is élet van,
januárokban is fogantatást látok.

Száz, kétszáz éve is így csikorgott a hó,
én is gyermek vagyok egykori telekben,
siklik, és csilingel a szán, vágtat a ló,
és a nevetésed mily nagyon szerettem.

vonalak rajza tenyéren
szétfutó erek a levélen
középponttól messzire szaladva
fény után vágyik az éjszaka rabja

villanás csendes tó vizén
álomba merült néma szirén
magasba törő óriáskerék
egységbe olvad a kezdet és a vég

Benéztem egy bálteremnek, jégvirágos ablakán,
farsangi bál zajlott ott bent, januárnak pamlagán,
vágyakozva sóhajtoztam, mivel nem volt maskarám,
szólt a zene, vele szálltam, velencei gondolán.

Rám terítette palástjáta téli nap
S a némaság fogva tart
Ülök egyedül, a csendben
Még egy madár sem rebben

Öreg fánk is hallgat némán
Ráhullott az éjszaka a hó
Mint,ha akarna szólni
De fél, hogy lehull róla a hótakaró!

Vörösen kel fel a decemberi hajnal
Nap köszönti a tájat sugarával
A megváltozott világot látja
Sehol egy hópehely a téli világban

Fekete holló fergeteg lepi el a fákat
Sárguló levelek közt, réten ők lakomáznak
Az ember sem fázik az enyhe télben
Felkelő nap őt is enyhe sugárral köszöntötte