Nagy a sürgés-forgás egy szerepi háznál;
Szívdobbanás, sóhaj egy ottani lánynál.
Kérőt vár a szentem, s hej, boldog az óra,
Mikor meglátja azt az utcaajtóba.

A tornácon ülve, apja pipára gyújt.
Anyja, jó asszonyként, a konyhába vonult.
A lány a szobából lesi ablakon át,
Mint köti a kérő kapu elé lovát.

Talán a holnap reménye az, mi éget?
S feltűnnek előtted elgyötrő lidércek:
Hogyha eljön mégis újra,
Nem fordul-e szomorúra
Reggeled s holnapod? Jaj, hát mért is kérded?

Robog velem, még itt utazó vagyok,
kísérnek láthatatlan őrangyalok,
fülkében mellettem telve a padok,
csattogó kerék, jönnek a kanyarok.

Van, ki olvas, más álmodja az utat,
gyermek felkiált, lát mezei nyulat,
a táj oly változó, mindig mást mutat,
falvakat, házakat, hol kutya ugat.

annyi minden történt most velem
az elmúlt, nehéz, gyászos évben
hisz feketébe öltött lelkem
mély, sötét verembe rejtettem

álmomat sós könnyem áztatta
és valahol máshol járt lelkem
de a szívem azzal áltatta
nem kell félnem, hisz itt vagy velem

Hjaj, ti apró hóvirágok!
Téli ködben csöppnyi álmok.
Hófehéren,
Mint az éden,
Zöld levélben, sorban álltok.

Hó alatt, ha ér a reggel,
Nem búsultok gyönge kedvvel.
– Perc kijárja
S már a bája
Tündököl, hogy lássa ember. –

Ha felkúszol szívemhez,
mint borostyán a fára,
szenvedéllyel ölellek,
mint fatörzset indája.

Képzeld, hogy a levelek,
zöldes fátyla betakar,
így olvad eggyé testünk,
majd párnánk lesz az avar.

Kerültünk új dimenzióba,
csodás szerelmi álomba,
így tartottalak karomba,
mosdattalak hajnali harmatba.

Ó te gyönyörű, elhagyott városom
Szívem érted aggódik nagyon
Mi történt veletek?
Világnak fájdalmatok kürtölitek

Pedig ritkán látsz, ily rendezett várost!
Öreg Tisza békésen andalog ott
Partjainál égbenyúló tornyok
Istent és ember alkotást dicsérik, amott

Ám jeges csipke marad még.
ez februárnak büszkeség,
így levegőnek ködfátylán,
dereng a nap opál sárgán.

Majd nyugaton alábukik,
kelő Hold így találkozik,
feldíszítve csillagokkal,
sok éjféli vad titokkal.

Teliholdnak a korongján,
feltűnik a sok boszorkány,
seprűrúdján ott röpködnek,
mint a kutyák szűkölködnek.

Szikla szirtje didereg,
fehér kucsmát kérne,
s pihe-puha hóbundát
öreg rögtestére.

Egy helyben áll a patak,
megdermedt a lába,
kőkincseit gondosan
tükre alá zárta.

Faágak közt jeges szél
fütyül táncot járva,
kaján vigyorral csipked
csupasz ágkarjába.

Komor sötét felleget, küldött szél ura,
hangrobbanással telt a lég, rajt fénybúra,
majd nyílnak zsilipek, ömlik az áradat,
ilyenkor veszít a táj szokott árnyakat.

Na látod, mire képes az őstermészet,
megrettensz mikor a szél már fákat téphet,
olykor gurgulázva játszik sötét torka,
süvölt tombol, mint a megvadult boszorka.

Tudjuk azt manapság, hogyan is volt régen,
Amikor még Mátyás úr volt e vidéken.
Mit úr? Mit beszélek? Magyarok királya!
Ki néha országát koldusbottal járta.

Ahogyan azt – tudják – tegnap megígértem,
És hogy szavaimon ne is essék szégyen:
Felemelem tollam egy újabb vonásra,
Hogy e történetet mindenki hadd lássa:

Csak egy röpke csalóka álom, mi volt az életem,
felejthetetlen csókodra mégis, így emlékezem,
ujjaink egymásba fonva, kószáltunk az éjszakát,
távolról zeneszó hangzott, hallgattuk dalnok dalát.

Ha a szemed elől, feloszlik a köd,
tudatból oszlik a homály, áttöröd
mások felé uralod, táplált dühöd,
majd soknak tehetségét, nem becsülöd.

Magad ganéjában gyűlöleted tocsog,
mások botlásán pofád miért vigyorog,
ó ne féld, neked csapdát nem állítanak,
sehogy sem leszel más, csak szánalmas alak.

    ( kis királynőm)

Kertünkben kinyílott a hóvirág
Első tavasz hírnök hófehér szála
Nincs ki velem együtt megcsodálja
Hosszú vándor útra mentél!
Távol vagy tőlem, elválaszt a tél
De veled van mindig szerető szívem

Gyarapodás

Szavakból magot
vetettem, szép Hazámat
emígy dicsérem.