Tűzből húzott függönyt maga elé,
a fénymezővel ölelt sápadt Hold,
éjhomályban remegő szellő futott,
mely gyengéden simogatva körülfont. 

Itt-ott a park suttogó fái között,
kéklő lámpácskák cikázva dönögtek,
világítószemek a házak ablakai,
de néhányan már sötéten néztek.

Álmokba szövődött a nappali világ,
pitypangokkal teli zöld mezőben,
virágjából láncot, láncra fűzve rám vártál,
lovagoltam hozzád fehér habfelhőben.

Látod milyen gyorsan érkeztem,
válasz helyett nyakamba tetted a láncot,
mely aranyló színben ragyogott,
gratulálok, hogy a természet javaslatomra,
díszpolgárrá fogadott.

Önnek excellenciás uram, behódolok,
ha a természet volt olyan kegyes,
hogy önt így kegyeibe fogadja,
akkor csókot, egy barna kislánytól,
vissza már nem utasíthatja.

Ó - igazán kedvesen fogadtál,
hisz oly gyönyörű itt minden,
ez volna a megvalósult csoda,
a virággal díszített kertedben.

Figyeld, a napraforgó minket nézett,
így Nap felé fordulni elfelejtett,
most kitekert nyakkal bólogat,
felénk int, oltalmába hívogat.

A búzavirág felém nyújtja szirmát,
ha te szakítasz, el sem hervadok,
küzdelmes hosszú utatokon,
én örökre veletek maradok.

Bársonyos fű trónust kínál,
madár koncert ott a fáknál,
kéz a kézben csendre lépünk,
könnyű sóhaj száll belőlünk,
megvár minket ha elkésünk.

Így ér véget hosszú utam,
szemem bíbort fogan,
parki padon lelt a hajnal,
fonódtam így az álommal,
tűzkarikás országúttal.

-írta-Varga István-Barcs-1971.04.27.