Röpködő madarat keresd fenn a légben,
hozzád térek drágám egy holdfényes éjben,
fentről rád látok, majd keresem kis házad,
mágnesként vonz hozzád lángoló imádat.

Ott Kis-Duna mellett, ősi-folyó ágai ölelnek,
szerelmem várj rám, amit "Öreg-Halásznak"neveznek,
nádfedeles csárdájában, mesélsz csodákat,
majd utána kézen fogva járjuk az utcákat.

A bánat könnyel küszködik,
míg a szépség büszkélkedik,
de csak addig sikerülhet,
amíg a szépség épp lehet.

Ha ránccal szabdalt összetört,
vagy bánattól mindig gyötört,
hol van már bájos szép arca,
egyre sűrűbb a kudarca.

Barázdát szánt idő kerék,
a korra nincsen menedék,
tó iszapba ágyazódik,
vagy a napon aszalódik.

            6. ének.

Városunkban lesz majd egy park,
pódiummal, ott felléphet a kvark,
hallgatói lesznek fák, a bokrok,
vagy a rólad sosem készült márványszobrok.

Vagy ott lesznek, a fül nélküli emberek,
sötét szemüveggel, néma tanítómesterek,
forgatag zaja elnyomja hangodat,
kik ítélik alkotásodat, szavadat.

Tartalmatlan kósza szavak,
olyan sincs mint kihányt salak,
pedig mindig volt egy álmom,
veled majd ezt együtt látom.

Ecsetelem terveimet,
cseverészek én ott veled,
így megismered álmaimat,
s mi gond nyomja vállaimat.

Hiába mondod!
A madárnak ne énekeljen
A vándornak útra ne keljen
A napnak ne adjon meleget
A szívednek, nem lesz több szeretet

Hiába mondod!
A szellőnek ne fújdogáljon
A felhőnek alacsonyan szálljon
Ne sírjon esőcseppet, várjon
A szívednek ne hallucináljon

Hatalmas csőrű intelligens lények
Peckesen lépdeltek
Csoda a nézéstek.

Kijev utcáin megcsodáltam őket
Pesten is kövérek, tiszteletem tiétek

Pénzéhes és sunyi alakok helyett - titeket szemléllek
Ezektől szerencsére rég távol élek.

2021. 02. 22. Káposztásmegyer

             5. ének

Várakozni folyton újra és újra,
hogy rossz után, fordul a kocka jobbra,
igen a remény útja végtelen lehet,
de közbe bírni kell az ütéseket.

Van egy hely, ahol mindig folyik az ásás,
ahol sosem marad abba, a lelki fájás.
ott a homokdomb, hol csontok pihennek,
az élők, legalább évente kimennek.

A 23-as zsoltár parafrázisa
Mezei István

             4.ének

Új napra ébred, gyötört test hívő lélek,
oly jó lesz, ha vége a morcos télnek,
szürkeségből, majd kirobban az élet,
tán betölti szívünket boldogságérzet.

Erdőt jártam, a tüzelőt gyűjtöttem,
gombát és a szedret örömmel szedtem,
drótszamár segítette utam járását,
erdőknek köszönöm patronálását.

álmomban a csillagok között
újra veled voltam mamikám
lebegtünk együtt a föld fölött
kezem fogtad, úgy vigyáztál rám

hiányzik a gondoskodásod
hiányzik, hogy úgy aggódsz értem
hiányzik a kedves mosolyod
de mégis, jelenléted érzem

Menyasszony vőlegény ünnepi díszben,
Oltár elé vonul bársony szőnyegen.
Ó a menyasszony hófehér ruhája,
Borul a szétszórt virágok szirmára.
 
Pompás frakkban mellette a vőlegény,
Fehér rózsaszál feszül a mellzsebén.
A násznép sorfala között haladnak,
Csodás dicsérő szavakat hallanak.
 
Az orgonák hangja ekkor felcsendül

Péternek Pál a barátja,
összeférnek a naptárban.
testvérként is ez a nevük,
jönnek-mennek feszül mellük.
 
Az erdőbe máris mennek,
közel egy köz, oda vezet.
tűzrakáshoz kell a rőzse,
vagy ezer gally gyűlik össze.
 
Őz családdal találkoznak.
legelöl a vigyázó bak.
azt látja, hogy serénykednek,

          3.-ének

Éjszakai sétán, csak a csillagok,
ők most, sötétet vigyázó silbakok,
Hold lámpásunk tölti a pihenését,
nem világítja, utamnak szegélyét.

Bagoly huhog, ott a kastély romokon,
nótaszó hangzik zátonyi dombokon,
rigóci-szőlőben kint van a barátom,
szalonnát sütöget a kis parázson.