Vastag felhők az égen,
sűrű pelyheket hullatnak,
betakarják már a tájat,
puha takarót borítanak.

De szél úr felkerekedik,
játszani támad kedve,
felveszi viharkabátját,
és oda a tél csendje.

Kéményeken befütyül,
kergeti a szálló füstöt,
faágat hajlít és letör,
fúj egy hangos kürtöt.

A tiszta vízfolyás, hogyan lett zavarossá,
mint fordulhat ellenünk a legszebb szándék,
ha nem szólnak hozzánk, már az is ajándék,
most már fátylat rá.

 Volt szavunk, nem tett boldoggá, szabaddá,
 láthatatlan napfogyatkozás és árnyak
széttépték a fényt télies homálynak,
mért, csak Isten tudná.

Itt hagytál bennünket, drága Testvérem,
Könnyeim áztatják most e sorokat.
Fájdalomtól megtört szívem,

Álmomban sötét helyen ébredtem.
Sejtelmes, ijesztő hangok,
kárörvendő nevetés.
Közömbös, fénytelen szemek,
hűvös ál-mosoly.
A szűkös, szögletes térben
levegőbe markoló hideg kezek.
Elhallgatott imák…
Kikiáltott szitkok…
Vidámra festett maszkok, de
belül szűkölő félelem…
Mint ragadós békanyál foszlányai

Szárnyát letörték, elvették,
az istenek megfenyítették,
földre lökték, boldoguljon ha tud,
bezárták mögötte a kaput.

Bukott angyal jár közöttünk,
kit hiába köszöntünk,
tele van lelke fájdalommal,
nem törődik mosolyoddal.

Még csak párat lépett a nap fel az égre,
S gyúlt az emberszívben új napnak reménye,
Mikor egy legénynek, kinek sorsa vándor,
Jut egy keresztútnál bőven a talányból:

Nem tudom honnan jött,
Merre tart még útja?
Milyen a családfája
Nem érek én rá, az ön gondja!

Rossz korba született!
Hol a becsület, nem érték
Emberi tartást
Itt,  pénzben mérték!

Életében alkotott – e?
Vagy csak úgy csinálta?
Elmúlt a dicsősség, s az idő
Erre gondoljon, ne másra!

Ne hagyd, hogy a csalóka álmok,
lerombolják a valóságod,
hogy hazug szó mely csak kísér,
száműzze víg kacagásod.

Ha ködbe vész is minden terved,
mi olyan szép, akár egy regény,
ne add fel soha az elved,
ha az élet veled kemény.

Ropog a hó erdő hideg,
Mókus a fán nem didereg.
Van rajta jó meleg bunda,
Szőre megnőtt az odúban.

Vörössége fehéredett,
És dundivá kerekedett.
Jó időben légtornázik,
Ágról-ágra gyorsan ugrik.

Ősszel gyűjtött télre termést,
Makkot, bogyókat, gesztenyét.
Édes kedves a mosolya,
Élelemre nincsen gondja.

Fel, fel! - Kiált e földi lét,
Ég felé emelve kérges tenyerét -,
Nem tudok többé a sárban dagonyázni,
Repülni akarok, szabadon szállni!

Elég volt, unom a sivár szolgalétet,
Az állandó félelmet, örök ellentétet!
A Teremtő biztosan bánattal nézi,
Az ember az egóját mennyire félti…

Barcson búcsú van, Pál-faluban nincsen,
ezt énekelték egyszer minden évben,
piactéren körhinta, szállt a boldogsággal,
célba lövés vetekedett mézeskaláccsal.

Tébláboltam köztük, szép lányokat néztem,
ha felnövök, egyiküket haza kísérem,
teltek múltak évek, a búcsúk meg elkoptak,
így az álmok is vele együtt elúsztak.

Törött szárnyú, árva sirály
A kietlen parton ténfereg.
Temetve egykori álmait már,
Megszokta magányát idelent.

Tenger türkize csábítja dalolva:
“Repülj közel, s én enned adok!”
Ő hátát fordítja, s fejét lehajtva
Telnek az egyhangú nappalok.