Az idő indái befutották falát,
ablakain beköszönt az elmúlás,
kopott ajtaját többé nem festik le,
karnyújtásnyira van a végső megnyugvás.

Még várja az álmodni, pihenni vágyót,
a hímzett párna abban reménykedik,
hiába foszlott, varrása megfakult,
talán egyszer még ölelik, előveszik.

A virágmintás kissé rozzant szék,
megőrzi emlékét annak a múltnak,
hol a sarokban már csak egy szobor,
és hálójukat szövő pókok lapulnak.

Az árnyékok hosszúra nyúltak,
rég nem nyitotta senki a kaput,
elhagyta utolsó lakója is,
a valaha élettel teli kis falut.

Ott maradtak kedves emlékei,
sok elmúlt életnek, évtizednek,
a természet rögtön körbefonja,
mit elvettek, indáik most vissza vesznek.