Törzsasztalom
Mezei István

Ki ide leül az örökre itt marad
ide vonzza húzza az életdelej
mert fogva tartják az énekes madarak
itt tölti a reggelt és itt delel
nincs felszolgálás és nincsen fürge pincér
egy öreg kutya minden személyzet
körbe ugrál táncol egy virgonc hőscincér
legyen köröttem valami élet
kéretlen vendégem a melankólia
kivált ha eljön a szép szeptember
egy kis életművel telt az asztalfia
már vár rá egy ásító konténer
ki innen feláll nem lesz orvos sem jogász
a tervek mind magukba roskadnak
pipafüst imádság és pár esdő fohász
békét kérve élőknek holtaknak
olvasmányok megsárgult fényképalbumok
régmúlt életek hív üzenete
belőlük tanulok és mégsem okulok
csak meglegyintenek mint halk zene
erkélyem grádicsán borostyán folyondár
a zöld burjánzás lelkeket nyugtat
kotyog a tűzhely a kávém már vár
én is élek e szerény luxusnak
amíg csak lehet napjaim szalonnázom
ízlelgetek perc-cukorkockákat
a lelkemmel túlzsúfolt törzsasztalomon
magammal sakkozva nincs kockázat
az legelső lépést mindig én teszem meg
egyszerű bonyolult mint az élet
előnyt bábut adok a játék felemnek
tücsök húzza hozzá a zenémet
előttem mindig áll egy üres karosszék
felborzolt nádas a panorámám
száraz életmorzsák gurulnak szerteszét
nem a New-York kávéház teraszán.

2021. szept. 7.