Lénárdos haikufüzér

A rejtély, a vágy, melyet a szépség idéz.
A láthatóság, s az elképzelés
óriási világok határán, varázs.

(Erdős Zsolt és Kiss Péter emlékére)

Képekben elmesélve...

Száguldom! Nem érzem az egyatmoszférás testem,
űrkönnyűségű vagyok egy nagy erő közepén.

Én úgy halok meg...

 Lénárdos haiku

  Már nem így néz ki. A táj Malomvölgyi tó.
  Mindenségében, sok lett a dudva.
  Rejtett a kincse. Kívül semmi, kitudja. . . .

Hol volt, hol nem volt egyszer réges-régen egy távoli országban élt egy gazdag ember. Annyi pénze volt, mint a pelyva. Ha meg akarta volna számolni valamennyit, akkor bizony kilencvenkilenc évig kellett volna számolnia éjjel – nappal, hogy megtudja mennyi a vagyona.

                                 Ildikónak

  Bársonyosan simogat az alkony.
  Becézgetem az elpihenő napot.
  Fölötted, ma, új dallamú verset,
  lágy hangú altatót dúdolgatok.

 Ott voltam Veletek...
  Marosvásárhelyen, Zilahon
  Szovátán...és mindenhol
  ahol kellett, hogy ott legyen
  az én vén, makacs, magyar szívem.

Ki ne ismerné Kinizsi Pál hatalmas erejét, de én most mégsem az ő tetteiről szeretnék mesélni nektek, hanem a várban raboskodó törökről.

(Kép forrása: internet)

  A tavasz első szele söpri az utcát.
 Emberek, már várják a holnapokat ,

 Hajnali pírra
 ébredek fel.
Picinyke pacsirta,

Elhangzott  a Péceli Történelmi Nemzeti Emlékparkban

Csíksomlyó, Pünkösd.
Trianon fájdalmában
szárnyal a kereszt.

 Ildikónak

  Szobádban, valahol a ma és a jövő
  küszöbén, velem kuksol a csend.
  Esti, hangos örömöket csitít az idő,
  álmaid őrzöm, veled pihen bent
  a nyugalom, a sok szöszölő gond.

"Búcsúzik az ősz a nyártól, dér csókol meg minden rózságat" (című magyarnóta folytatása szepimódra)

 Soha nem mondtam még eddig:
darabokra hullok a létezésben.
Gondolatok dajkálnak és hangom

Földön járó, földön látó
csillag-látomásban érkeztél.
Jöttél, és nem kérdeztél.