A magány bársonyába tekertem lelkem
finom érintése néha fáj megéget
hangokat szavakat mélyen eltemettem
találtam nekik az igaz menedéket
teleim fényei elhomályosodnak
majd leszállnak hozzám elfeledett árnyak
összerakom a tört mozaiknapokat
és néma dalát saját harmóniámnak
nem takar más csak a csend hideg bársonya 
hallgatás idebenn némaság odakinn
éjjel ékelődik alkonyba hajnalba
az ember már nem töpreng régmúlt tervein
ha letépném magamról e kopott bársonyt
csak az értetlenség gúnykacaj fogadna
az egyedüllét kis hervatag csokrot bont
nem vihetem ki már a fényre a napra
nincs közöm máshoz talán csak önmagamhoz
bugyolálom félve mi maradt magamba
ne lássák ha a végtelen megmotoz
kisétálok a néptelen partokra
vizeim szelídek folyóm csak kanális
vadkacsa rebben fel léptemre zajomra
semmi sem bonyolult minden oly banális
most magamhoz büszkén ismét visszatérek
utamon kísérnek rég halott madarak
álomvíziók emlékek sárgult képek
az ember a végén úgyis maga marad.    

2014. október 8.