Ildikónak

Mit mondanak, ha rád nézek,
ha szemem tükréből kiszedik
szemed égben oldott színét,
számból a neved,
de a szó mélyén a lényeget
ki érti meg?

Egyszer az ördög elhatározta, hogy feljön a poklok kénköves bugyrából, és keres magának egy feleséget. Nagy égzengés közepette meg is jelent a város főterén, és érdeklődve szemlélni kezdte az arrafelé sétáló szebbnél szebb hajadonokat és asszonyokat.

Néha lovakkal álmodok,
gyönyörű büszke mének 
vágtatnak fürge szélben, 
és én is velük vágtatok.

Kérdezz, csak kérdezz,
s én válaszolok,
persze csak akkor,
ha éppen tudok.

Ma reggel még nem gondoltam, hogy ennek az álmosnak induló és a borús idő miatt is inkább ágyban marasztaló ünnepi vasárnapnak esélye lehet bármilyen pozitív hangulatra.

Sokáig gondolkodtam, papírra vessem-e egy nem mindennapi élményemet, ami nagyszombat délelőttjén esett meg velem egy bevásárlóközpont előtt.

Kimondatott az ítélet.
Válladra tették a kereszted.
S te mérhetetlen alázattal
        Elindultál utadon.

Amikor az emberek nagy nehézségekkel küzdenek, a Teremtő angyalt küld az Égből. Teste emberi, de a szíve angyali marad. Magával hozza azt a mérhetetlen égi szeretetet és ajándékot, amit az emberek csak onnan kaphatnak meg. Mit küldhetünk mi emberek vissza? Szavaink szeretetét, boldog mosolyainkat és örömkönnyeinket. 

Nyuszi ül a hóban,
búsan egymagába',
mert szegény a tavaszt
mindhiába várta.

Vád és nincs alku. Az Úr szenvedésében
benne vagy te is. Nem menekülhetsz.
Könny, kendő, Veronika, s a kereszt. Visszük.

Korbácsol az utcaszéli nyálas tömeg.
Szemetébe nyelvel a formázott élet.
Fölnézek—nem messze már a domb,
ahol meglelem majd a békességet.

Olyan minden itt, mint egy álom,
minek értelmét nem találom,
keresem, kutatom folyton,
közben foltokat ejtek a folton.

"Azt mondják, nincsenek nagy változások. Az ember nem vetheti le a bőrét, mert olyan amilyen. Felcímkézzük magunkat "jó" és "rossz" címkékkel. Mások is ilyennek látnak bennünket, sokszor pont ezért sodródunk bele önmagunk negatív oldalaiba... mert hiszünk másoknak, és mert nem ismerjük magunkat.

2011. március 28.-án hajnalban gázolta egy autó halálra Unokaöcsénket Krisztiánt. Az Ő emlékének adózom a verssel.

Kedves Barátaim!

Ezzel a képpel a lányom lepett meg ma az alábbi szöveggel:

Állunk a porban, ember arcunkban
hazát szerető emberek szemefénye ég.
Élünk egymást tipró tömegsorsban,
rákos közöny hull ránk: ítélhető kép.

Mint kis bogárt,
borostyán börtönbe zárt
a néma fájdalom.

Szeretem víg buzdulásban
pogány varázslatod dalát,
szeretem csendes mesédnek
hol volt, hol nem volt bánatát.