Költő, író, poéta,
Rímbe szedve sorolja.
Képzelete szárnyal, repked,

Látod, ott derül már. Hosszú nappalokat
küld nekünk az ég. Felépül a vár,
és lesz igazi tető a fejünk felett...

Saját rémrímemen felbuzdulva.

Miért sír a vadgalamb a fákon,
Fészkén ülve és töprengve,
Vagy fent a levegőégben..

Megint füstölgök. Megint csipi valami a szemem. Bizonyára megint velem van a baj.

Míg megtaláltalak, sok év telt el.
Sok év csapásai sújtották lelkemet.

Lelkekért szólani, a menny oltáránál,
szféráknak zenéjét, zengő zsoltárával.
Csendben ISTENT kérni, égre emelt arccal,
összefont ujjakkal, egymáshoz zárt karral.

Ha bűn a szeretet,
abban élek...
Összeért a lelkünk,

Szeretlek életem...

Sokszor mondják lerágott csont minden szó,
mellyel mi büszkén magyarságunkat
valljuk. Megalázottság örök tűz üszkén

miért kuporgunk? Álljunk fel védekezni!
Viharunk körme vájja ki szemét
ki lelkünket gyalázza, s ez az öröme.

A szeretet sokféle lehet.
Felemelő, vagy mélybe taszító.
Mindkettőt ismerem, hisz
megtörténtek én velem.

Valami ma meghalt, újra a lelkemben.
Egy darab magyarság, tört el derekába.

Köszönöm az égnek, hogy megtaláltál.
Köszönöm, hogy átformáltál.

Lénárdos haiku

Akadozok már. Nem csak a gép, a test is
visszaköszönget. A sok fénynyaláb
még gyönyörű, tűri a fáj-örömöket.

Ha csalogány lennék,
Válladon pihennék.
Bármerre járnál,
Vígan énekelnék.

Az egyik szép napos a tyúkanyó így szólt a kicsinyeihez a baromfiudvaron:

(Kép forrása: internet)

Hull a lomb a fákról,
a hervadó virágról.
A tavasz messze jár,

Mező. Az a gyönyörű, csodálatos tarka rét.
Hozzá fogható, másképp kifejezhető talán nincs.
Járok benne, rajta.