Egy vasárnap délután az anyja kézen fogta a kisfiút. - Sétálni megyünk – mondta.  Megérkeztek egy nagy házhoz, bementek, majd az anya így szólt a gyermekhez:

- Mától itt fogsz lakni! – azzal elment, otthagyva a kisfiút egyedül, sok idegen felnőtt és gyermek között. Várta, hogy majd érte mennek, hogy a kisöccsét is oda viszi az anyja, de a napok-hetek múltak… A kisfiú nem értette, miért hagyta ott az anyja, s ha már őt oda vitte, kisöccsét miért hagyta otthon? Sok-sok időbe tellett, amíg a  lelkileg összeomlott gyermek tudatára ébredt, hogy anyja eldobta. Csak őt, az öccse kellett.

     Az évek teltek, amíg egyszer beállított a gyermekotthonba az apa, hogy a kisfiút magával vigye.  Mivel a szülők elváltak, a gyermekek az anyához kerültek. Az apa abban a tudatban volt, hogy a kisfiúk az anyával vannak. Ha látni akarta őket, mindig azt a választ kapta, hogy ismeretlen helyre költöztek. Jött a nyomozgatás, de mindenhol zárt ajtó fogadta, míg végül több év elteltével megtudta, hogy Csabi állami gondozásba került, s hogy hol van jelenleg. Azonnal indult érte, ám a kisfiú már nem akart sehova sem menni. Ott jó, ahol van… Nincs szeretet, otthon, anya, de csend van és béke van végre a lelkében. Megmutatja, hogy egyedül is emberré lesz! – mondta. Pedig akkor csak kilenc éves volt…

***

     Nagy sikere volt a gyermek KI-MIT-TUD-nak. Rengeteg iskola nevezte be tehetséges tanítványait a vetélkedőre. Az irodalom kategória zsűritagjaként élvezettel hallgattam a szebbnél-szebb produkciókat. Dühös voltam, hogy a helyezések nem úgy alakultak, ahogyan szerettem volna. Megállapodás volt a zsűritagok között, hogy a döntő szót az adott kategóriához tartozó zsűritag adja meg. Az irodalom kategória hozzám tartozott. Én sem szóltam bele a zene-hangszer-tánchoz értő zsűritagok értékelésébe.

     Negyedik helyen végzett Csabi, akit szívem szerint a második helyre tettem volna. Hogy ne érezze csalódásnak mégis a végeredményt, külön díjként felajánlottam, hogy az első helyezett kisfiút és őt elviszem egy két hetes táborba, ami igazából csak névleg volt tábor, hiszen minden időt velem töltöttek,- protekciós alapon - kényünk-kedvünk szerint… Felejthetetlen élmény volt számomra is.

     Amikor realizálódott a „tábor” időpontja, felkerestem az iskolát, hogy Csabi címét elkérjem. Az igazgató lelkesen tájékoztatott, hogy nagy öröm nekik is, hogy éppen ezt a gyermeket jutalmaztam, mert ő bizony nagyon is megérdemli. A szüleit nem tudom megkeresni, mivel a fiúcska állami gondozásban van, nem nevelőotthonban, hanem a már meghonosodott lakásotthonban. Ez egy magán lakás, ahol 6-8 nevelő váltakozva foglalkozik az ott lakó gyermekekkel. Elvileg 4-5 gyermek lehetne egy ilyen lakásotthonban, gyakorlatilag 10-12 van.  Az is csak elvileg van, hogy gondozzák őket! A gyerekek maguk mosnak-főznek-takarítanak magukra és egymásra. Ilyen lakásotthonokba tilos testi-és szellemi fogyatékos gyermekeket kihelyezni, de a hatóságok ezt sem tartják be. Az ilyen gyermekekkel is az egészséges 10-18 év közötti  gondozott gyermekek foglalkoznak.

     Csabi el sem hitte először, hogy komolyan gondoltam a két hetes kiruccanásunkat. Boldogan jött velem, és az alatt az idő alatt úgy összebarátkoztunk, mintha születésétől ismertem volna. Én lettem a „Kerianya”.

     A kapcsolat azt követően is megmaradt, gyakran kértem ki egy-egy hét végére a fiúcskát, és Ő is megkeresett, ha problémája volt. Sok mindent elmesélt, amiről az ott dolgozó nevelők bölcsen hallgatnak. Nem kételkedtem a gyermek elmondásaiban, mert magam is megtapasztaltam néhány felháborító dolgot, de az egy másik történet lenne…

     Csabi az általánost követően gimnáziumba jelentkezett, attól kezdve ritkábban találkoztunk. Aztán megjelent az apuka, és magával vitte az ország másik végébe a kisfiút. Amikor egy alkalommal meglátogattam Csabit, örömmel mesélte, hogy ott lakik az apjánál, aki időközben megnősült, és van két kisgyermeke is.

    Kis idő elteltével hallatott magáról az anya is. Eszébe jutott, hogy elég nagy már a fia, most már számíthat rá. De Csaba nem ment. Tanult, dolgozott, segített apjának.

Az anyja külföldön vállalt munkát, közben ő is férjhez ment, és született egymás után két gyermeke. Ismét felvette Csabával a kapcsolatot, de a „megbékélés” rövid ideig tartott, az anya agyvérzésben, 38 évesen meghalt. Maradt egy kilenc hónapos és egy három éves kisgyermek utána. Az új férj – azzal az indokkal, hogy megviselte a párjának a halála, ott hagyta Csaba nyakán a két picike gyermeket. Aztán el is feledkezett róluk végleg.

     Csaba – aki alig töltötte be a 20. életévét -  bérelt egy lakást, és hivatalosan is magához vette két kicsi féltestvérét, a 9 hónapos kislányt és a három  éves kisfiút. Azóta ő neveli őket, szívszorító szeretetben. Pelenkázta, etette, gondozza, ápolja, tanítja őket. Őt szólítják APÁNAK. A gyermeknek – hiszen ekkor még csak 20 éves volt – gyermekei lettek. Egyszerre kettő.

    Közben maga is tanul folyamatosan, képezi magát, és robotol, hogy „testvérgyermekei” semmibe ne szenvedjenek hiányt…

     Egy gyermek, akinek nem adatott meg a családban való felnövekedés, az anyai szeretet, akit eldobtak, olyan otthont és családi légkört tudott teremteni, ami becsületére válna minden szülőnek.

Büszkén és boldogan mesélt életükről, és én szinte csodálattal hallgattam szívbemarkoló történetének új fejezeteit…

     Sok embernek lenne mit tanulnia Tőle…szeretetet, emberséget, becsületet...