A fák lombjáról lecsorog a napfény,
messziről int búcsút a nyári táj,
rózsák szirmán megpihen az őszi szél,
rőt színűre fest mindent a határ.
 
A ház falakon néma a fájdalom,
zokogó patak néz fel az égre,
és a szívben lapul az aggodalom,
az álmokat is végig kísérve.
 
Didergő kávéillatú a hajnal,
libabőrös felhőkön esőcsepp
sírdogál, mélyen alszik az ébredés.
 
Tombol a lélek hatalmas zsivajjal,
de hitünknél semmi sem erősebb,
ez az ősz semmi más csak egy tévedés.