Sokáig forgolódom álmatlanul az ágyamban. Sorjáznak a gondolatok, amit a stressz torzít. Vizionálok, lidérces borzongással vált meg az álom a valóság világától. Reggel felébredve, a szokásos szertartásszerű tevékenységek. Indulok kezemben a vállra akasztható csatos táskámmal. Az irodában átveszem az írásos utasításokat, dokumentációkat. A főnök mielőtt átadja a kulcsokat, jelentőségteljesen rám néz.
– Feri, ma bedobunk a mélyvízbe, hosszú napod lesz. Építőanyagért kell elmenned a téglagyárba,  - mondja a város nevét.
-  Az bizony van vagy 120 kilométerre innen.
- Ha felpakoltak, indulhatsz is visszafelé. Lerakodsz, és utána, mars pihenni!  Világos?  -  kérdezi.
- Értettem főnök.
- Ez mára bőven elég lesz, -  teszi hozzá még.
     Indulok az autómhoz,  beteszem a bakómat az ülésre, körbejárom, felhajtom a motorháztetőt, benézek oda is.  Rendben minden,  lábtörlő, beszállás. Beindítom az autót. Aprókat nyomva a gázpedálon járatom a motort, had melegedjen, még a menetlevelet böngészem, s megnézem a térképet, addig hagyom alapjáraton duruzsolni a gépet. Megtalálom a célpontot. Lesz földút is, fedezem föl, a kövesútról letérve kissé bentebb lesz a cél, szaggatott vonal jelzi, nincs arra kiépített út.
     Beteszem az iratokat a kesztyűtartóba, elindulok. Kigördülök a kapun, ráfordulok a kövesút aszfaltjára. Ellentétes irányba, nem a város központja felé, hanem a kifelé vezető úton. Elhaladok a helységjelző tábla mellett,  Jóska jut eszembe.  Nem tudok szabadulni a gondolattól. Vajon mi lehet vele? Bella most már egyenletesen falni kezdi a kilométereket, haladva a cél felé. A szélvédő üvegén kinézve látom a motorháztetőt, olyan, mintha csőre lenne az autónak, s a csőr alatt minden visszafelé szaladna,  a fák, a házak, és minden tárgy, felénk közelít, majd hirtelen elsuhan mellettünk. Magunk mögött hagyva egyre távolodik, s lassan újra belesimul a láthatár végtelenébe. A volánt két kézzel markolva, apró mozdulatokkal korrigálok, ennyi is elég hogy egyenesen haladjak.  Jó másfél – két óra az út. Letérek a földútra, imbolyog, rázkódik alattam az autó a földút egyenetlenségétől. Lassan szinte csak lépésben haladok néhol. Megérkezem, kiszállok, kinyújtóztatom elgémberedett lábaimat, mozgok kicsit. Lejelentkezem az irodában.Megmutatják a helyet, ahol felrakják az autómra a szállítmányt.

– Most féltizenegy van, körül belől egy órára készen lesz a rakodás,  mondja a művezető, aki ide kísért. Addig talán pihenjen, nézelődjön, és ebédeljen meg, ha gondolja. Az ebédlőt ott hátul találja meg, mutatja az irányt, kezét kinyújtva. Ja és az ebéd, cégünk ajándéka, -  mosolyodik el.
– Köszönöm szépen,  - válaszolok. Elindulok a pihenő helység felé.
     Egy óra felé készülnek el a rakodással, amikor az utolsó targonca is eltávolodik a rakodó rámpától, visszaigazítják, felhajtják a plató oldalát, ráteszik a magasítót. Rásimítják, befűzik a ponyva zsinórjait. Mindjárt indulhatok. A művezető hozza a kitöltött szállítólevelet, aláírom a szállítólevél itt maradó példányát. Nyugtalanító sötétszürke fellegeket látok egyre felénk sodródni az égbolton az ablakon kinézve.
– Azt hiszem tanácsos lesz sietni, mondja művezető. Ebből nagy vihar lesz, kezd a szél is erősödni.  – Látom, - válaszolok.  - Na. Szerencsés utat, -  köszön el. - Köszönöm, minden jót, - válaszolok.
     Felbőg a motor. Bella nekirugaszkodik, kissé recsegve, ropogva a súly alatt. Érzem, ahogy táncol alattam, nagyokat oldalazva, imbolyog, a rakomány húzza visszafelé farnehézzé vált járművet.  Kapaszkodik a hepe – hupás egyenetlen, agyagos letaposott talajba a széles dupla hátsókerék.  Sietnem kellene, de nem tudok gyorsabban haladni. Nehéz a teher, mindjárt utolér a vihar!  Néhányszáz méterre lehetek a kövesúttól, amikor a szélvédő üvegen megjelennek az első esőcseppek.
     Az orkánszerű szél hajlongatta recsegve, susogva azt a karcsú nyárfasort mely a földutat övezve, kíséri. Hangos roppanás szerű hanggal tör le ágakat. A levelek szinte vízszintesen kapaszkodtak vékonyodó gallyakba.  Egyre szaporábban, s egyre kövérebb cseppekben hullani kezd az eső. Pár másodpercen belől, beteríti az autót. Az ablaktörlő nem győzi félreseperni. Csak a sík vizet látom, teljesen elszürkül a láthatár, a lezúduló vízözöntől. A motor hangját elnyomva, mintha ezer pergődob szólna, kopogni kezd valami a vezetőfülke tetején, lemezfalán. Az oldali ablakon kinézve látom a becsapódó, dió nagyságú jéglabdákat pattogni. Kísérteties morajlással, dübörgéssel kísérve. Megállok, nem mehetek tovább, lehetetlen így vezetni. A motort leállítom. Hatalmas mennydörgéssel éles villámlások hasítják szét egy – egy pillanatra a sűrű összefüggő esőfüggönyt. Kinyitom az ajtót résnyire. Kipillantok, víz mindenhol, még a szemem ellát, ahol kilátszik a föld, labdaként pattognak szét a jéggömbök, szinte szikrázva.
Várnom kell, most lehetek a zivatar magjában, a legintenzívebb szakaszban. Magányosságomat csak az a kellemes, langyos, melegség oldja, ami a motorból árad, némi benzinillattal. Jóska jut eszembe.
– Nem vagy egyedül! Bella nem hagy el. Ott van veled most is, - mintha mondaná.
Valóban. Ebben a szorult helyzetben is, biztonság érzését sugározza, ahogy ott bent ülök, elzárva a világtól, védetten az elemek tombolásától. Óriási durranás térít vissza a valóságba! Jézusom, ez nagyon közel csaphatott be! Lehet hogy? De megnyugszom hamar. Eszembe jut a „Faraday kalitka” elmélet. Még ha Bellába csapna bele a villám, akkor is tökéletesen védve lennék. Hála neked, drága Bella. Te ázol – fázol, közben engemet is megvédesz! Egyetlen esőcsepp sem ér el hozzám. Kezdem érteni azt a filozófiát, mit Jóska a gyönyörűségbe révedve, elmerülve mondott el ott az ivóban, borozgatás közben. „Az autód a te társad” Most érzem az igazságát! 

folytatás következik