Brad számára is az erdő, a természet jelentette az egyetlen, elfogadható otthont. Nagyon értékelte odaadását a természet iránt, de egyben féltette is a lányt az egyedülléttől az erdő közepén. Amikor gyermekként megtanulták a fegyverek használatát, már akkor tudta, hogy Rózsa nem maradt le mögötte. Legalább olyan jól kezelte a puskát, a tőrt, hasonlóan, mint Brad.
Tudta, hogy nem fél semmitől, erős asszony lesz belőle, és neki erős társra van szüksége a munkájához, akárcsak Rózsának az övéhez. Hitte, hogy egymásnak lettek teremtve.
Amikor a lányra gondolt, felmelegedett a szíve, a lelke és vágyakozó tekintete a távolba, az erdő homályába meredt.
Gondolatai gyakran forgolódtak körülötte és bízott benne, hogy a lány ezt viszonozza hamarosan.
Ezekkel a kedves gondolatokkal vette magát körül, és örült, hogy minden nappal közelebb jut a céljához. Egy pár lesznek és minden rendben lesz! Nyugtatgatta magát.

Amikor Rózsa, a „Csipke” nevet kapta, édesapja bolondozott vele, hogy úgy él az erdőben, mint Csipke Rózsika. "Bár, még a királyfi nem csókolt meg, de annak is eljön az ideje, és kiszabadít az elvarázsolt kastélyból…"és ezen, mindig jót nevettek.
Szülei távolmaradása óta, nem használt más nevet, mint Csipke Rózsa. Hű akart lenni édesapja "becézéséhez" és a környezete elfogadta ezt a kis, hóbortját.  Emiatt, ezután mindenki így szólította őt.
Esténként kiült a terasz homályába, annak is a legtávolabbi sarkába és onnan figyelte, hallgatta az erdő hangjait. Csodás élmény volt számára, amikor felfedezte azokat a hangokat, amik immár barátai ebben az édes magányban.
Felfedezte, hogy milyen jól tudja kamatoztatni tudását és boldog volt attól a gondolattól, hogy nem sokára útra kelhet!  Bebizonyíthatja a világnak, hogy nem hiába bízott abban, hogy szülei még élnek, és ha megtalálja őket, talán még arra is képes lesz, hogy elmenjen egy templomba, hálát adni. Érdekelte a dolog, de most túl elfoglalt volt ahhoz, hogy ezen elmélkedjen… Áron és Sara is biztatták erre, és talán egyszer, Brad is elkíséri…
Behajtott a kapun, és szinte észre sem vette, hogy hazaért. A jó öreg, hatalmas kaukázusi kutyájuk, amit medveölőnek is neveztek, kitörő örömmel fogadta. Majd leugrálta a lábáról. Rózsa, boldogan ölelte magához ezt a vén ebet. Megveregette az oldalát, és vidáman szaladt be a házba. - Majd később átmegyek vacsorára. Néha előfordult, hogy Sara hiába várta a számára készített étellel, de most, hamarosan átmegyek – gondolta, de nem így lett.
Kissé elfáradt és bódult volt a sok gondolattól. Megitta a közben elkészített kakaóját, és boldog reménységgel zuhant az ágyába.
Álmában, kislányként egy hajón utazott. Szülei ott voltak körülötte és a szél lágyan simogatta meg az arcát. Mintha az édesanyja kezének érintése lett volna. Felébredve, rájött, hogy ez álom volt, és beleborzongott a gondolatba.
Milyen régen várja ezt a pillanatot, hogy átölelve tarthassa szüleit! Édesapja karjában a biztonságérzete volt nagyon erős, édesanyjáéban a nyugalom, szeretet és a béke ötvözete. Csodás érzések, amik nagyon hiányoznak neki.
 Átnézett a szemben lévő faház irányába, ahol, az idős házaspár lakott. Ők mindig vele voltak, amikor a szülei nem vitték magukkal, amikor valami nagyon távoli és veszélyes helyre mentek. Azóta is kitartanak hűségesen és igyekeznek „pótolni” a szülőket, bár tiszteletben tartják a lány önállóságát. Egyedül él a házban és ehhez ragaszkodott. Szerette a függetlenséget és az otthona még mindig úgy néz ki, mintha a szülei még csak tegnap mentek volna el. Ápolta ezt a képet. Néha megingott ugyan benne, de azután feltöltődve, főleg, ha le akarták beszélni az elhatározásáról, újult erővel kitartott.
Bebizonyítom nekik, hogy az érzéseim valósak és valami komoly ok az, ami visszatartja szüleimet attól, hogy hazajöjjenek!

Folyt. köv.