Reggel érkezésem után Dani bácsihoz mentem be először a műhelybe. Az öreg szaki megigazította a sapkáját, majd tempós léptekkel elindult a telephely felé, kísérve engemet, egy csavarhúzóval a kezében.
- Mindjárt megigazítom, mondta.
-  Szóval harap? - nézett rám a szemébe húzott sildes sapka alól.
– Igen ezt mondta Jóska, szó szerint, -  válaszoltam.
- Jól van, menjen nyugodtan az irodába, intézze a dolgát Feri. A többivel boldogulok már magam is, -  szólt az öreg. Felhajtotta a motorháztetőt, matatni kezdett a csavarhúzójával. Elindultam az iroda felé. Mire visszaérkeztem, Dani bácsi már nem volt ott. Beraktam a papírokat a kesztyűtartóba. A szokásos „szertartás”. Körbejárva, miután leellenőriztem mindent. Elindulok, kigördülök a kapun a napi teendőm elvégzésére. Egész nap Jóska jár a fejemben. Nem tudok szabadulni a nyomasztó érzéstől. Munka után kilépve a kapun a korház felé veszem az irányt. Sietve majdnem futva teszem meg az utat. A torkomba dobog a szívem, a feszítő nyugtalanságtól.
     A kórterembe belépve pillantom meg, alszik mélyen, nagy turbánszerű kötéssel a fején, mozdulatlanul, hanyatt. Megállok az ágyánál, nézem. Az életnek csak annyi jelét látom, észlelem, a mellkasa ütemesen mozog, ahogy lélegzik. Arca kifejezéstelen, a mélyen alvók rezzenéstelen nyugalmával, szinte színtelenül, sápadtan. Belép a nővér. A kezében egy tálcán hozza a gyógyszereket, gyógyászati eszközöket. Odalép Jóska ágyához, megigazítja az infúziós állványt, majd befűz egy új tartályt. A helyére akasztja.
- Egy órája hozták vissza,  - mondja, mielőtt kérdezném.
- Majdnem hat órás műtét volt, - pillant rám.
A pulzusát számolja, majd megméri a vérnyomását. Feljegyzi a noteszába.
– Rendben van minden, - fordul felém.
- Holnap már jobban lesz? - kérdezem.
- Reméljük, - válaszol.
- Jönni fogok ,kérem, vigyázzanak rá nagyon, -  préselem ki magamból ezt a néhány szót még! - Viszontlátásra!
​Válaszként elmosolyodik. Az ajtóban megfordulok, visszanézek még egyszer Jóskára, ahogy fekszik mélyen aludva.
     Másnap újra ott állok Jóska ágyánál munka után. Szinte ugyanabban a testhelyzetben fekszik, mozdulatlanul. A szívhangot mutató, görbéket rajzoló készülék csipog ütemesen. A befűzött infúzió csepeg lassan, úgy félig lehet. Nézem egy darabig, az ágyánál állva, nyomasztó látvány ez a mozdulatlanság. Holnap talán lesz már változás. Ennek reményében jövök el. 
     A következő nap újra! a munka után alig várom, hogy  indulhassak a kórházba. A kíváncsiság birkózik a reménységgel bennem. Keserű csalódás, a helyzet változatlan. A nyugtalanság tehetetlensége fáj bennem. Nem tudom megállni, hogy meg ne simogassam Jóska kezét, búcsúzóul.