Felhúzom a lábamra a gumicsizmámat, kiszállok, nézem a keréknyomot, amit már sikerült kitaposnom. Kellene még pár méter, hogy fel tudjam venni a kellő sebességet, így  legyen elég lendület az elrugaszkodáshoz. Beülök, indítok, kezdődik a hinta újra, Előre - hátra, előre -  hátra. Lassan nő a megtett út távolsága. Talán most meglehetne próbálni, hátha sikerül kitörnöm ebből a ragacs sártengerből. Ismét kiszállok, leszedem a platóról a kévéket. A keréknyomba egyenletesen szétterítem, gondosan, egyenletesen igazítva. A volánnál gondolkozom kicsit, mielőtt újra indítom a motort. Kinyitom az ajtót, hátra nézek. Jobbra kell tartanom az irányt, kissé ferdén áll, lejt az autóm. Ha nem tudom megtartani irányba, oldalt fog pörögve csúszni, és kitúrja maga alól azt, amibe kapaszkodnia kellene. Lassan kell és egyenletesen gurulnom, és erősen jobbra tartanom a volánnal az irányt, gondolom végig, mielőtt elindulok újra.

     - Na, akkor most!  Istenem segíts!  Húzzuk meg drága Bellám! -  elfordítom a kulcsot. Indítok, finoman gázt adok, nyomom a gázpedált. Elindulunk, teljes erőmmel markolom, kapaszkodom a kormányba, csaknem kitépi a kezemből, olyan erővel húzza visszafelé egy láthatatlan, megfoghatatlan erő. Lassan egyenletesen az irányt tartva haladok húsz – huszonöt métert, amikor újra a tompa remegő búgás, elakadtunk. – Nem baj drágaságom, ügyes vagy, Sikerülni fog, dicsérem meg a volánt simogatva. Látod,  már csak odáig kell eljutnunk, - nyújtom ki a jobbomat előre döfve a levegőben, ahol szalagként rajzolódik ki a tova robogó járművek alatt az aszfaltcsík. Ott már a kövesúton haladunk tovább, mutatok  a fasoron túlra, ahol már látszanak az elsuhanó járművek, morajló hangot hallatnak.

     Kiszállás, szemle ismét. Nézem, nem lesz könnyű, elég mély a keréknyom, szinte a tengelyig ér. Látom és  átgondolom, a taktika ugyanaz, ami eddig volt, tolatás, újabb vesszőkéve,  csak  nincs már több, pedig még kellene. Hirtelen villan az ötlet az eszembe. Visszamegyek, összekapkodom, amit a keréknyomból ki tudok szedni. Odakészítem a földút szélére, a ponyvadarabokkal együtt. Hátratolatok, még érzem, gurul a kerék. Amikor csúszni kezd, fékezek, Nem alítom le a motort, hagyom alapjáraton. Gondosan lerakom illesztve a kévék tartalmát kibontva, egyenletesen terítem. A maradék imént összeszedett gallyakat is a keréknyomba illesztem. Közvetlen a kerék elé teszem le a ponyvadarabokat, összehajtogatva. Ennek most már elégnek kellene lennie. Ha lesz elég lendületem, eljutok a kövesútig, és akkor kiszabadultam. A volánnál ülve, végig gondolom még egyszer, koncentrálok.

     Na akkor most! Kiengedem a féket, újra gázt adok, indítok,  mozdul a gép,  meglódul, kitör, gyorsulunk. Szinte üvölt a motor, pörög a kerék, de haladunk előre, igaz kissé csúszkálva. Kezd valami derűs optimizmus úrrá lenni rajtam, amikor egy nagy rázkódás! Előre bukok, majdnem beleverem a homlokomat a kormánykerékbe! Úgy ért, olyan volt, mint az ostorcsapás. Elakadtunk, mintha beszakadt volna a föld, és gödörbe estünk volna. Lábam a gázpedálon, bőg a motor, nem merek kinézni! Végünk van! Tehetetlen kétségbe esésemben behunyom a szememet. Jóska arca tűnik föl előttem.

- Ne add föl! Óráknak éreztem, pedig csak egy szemhunyásnyi idő volt. Sokszor eszembe jutott. Soha nem fogok rájönni, hogy történhetett. Olyan volt, mintha nagyot löktek volna hátulról rajtunk, és fönt voltunk a szilárd kikövezett feljárón. Megálltam, kiszálltam hogy megnézzem, mi volt az. Elszörnyülködtem a hatalmas gödör láttán, amit a dupla hátsókerék kapaszkodva, a tengelyig süllyedve kikapart magának. Fának a tuskódarabja, gyökere lehetett valamikor, amin meglódultunk. Csak álltam döbbenten, hitetlenül meredve magam elé!.

folytatás következik