Székely pacsirtához
/Dévai Nagy Kamilla ének művészhez /

A park felé közeledve messziről megpillantotta a nagy tornyos sátort. Szokatlan izgalom lett úrrá rajta a látványától. Orrában érezve azokat a sajátos szagokat, illatokat, ami valamikor megszokott volt számára.

 Álmodtam egy szép emléket
Anyám ölébe hajtom fejem
Simogatja a hajam s kérdi
Mi baj.,mi van már megint velem ?
 Panaszra nyitnám számat
De valami nem engedi
Nem szomoríthatom el az anyámat

– A kislány Adél, 3 éves múlt pár hónappal. Először észrevették, egyre csendesebb, és tartózkodóbbá vált. Nem volt olyan eleven sem, mint általában. Hamar elfáradt. 

Amikor Rád nézek félve, titokban,
a megszokott nyugalmam rögtön elhagy,
felgyorsul pulzusom, a szívem dobban,
mert nekem a legszebb teremtmény Te vagy.

A kürt hosszan elnyújtva fújt.  A mai napra vége volt a munkának. A műhelyből kifelé igyekvő emberek közt lépkedett. Az öltözőben a szekrényét kinyitva, levetkőzött,  derekára csavarta szoknyaként a törölközőjét. 

Álmomban, oly régen, sétáltam a stégen,
Folyóvíz partjára, vittek oda éjben.
Leültem vidáman, szemeim kacagtak,
Boldogságos hangok, érzem, gyógyítanak.

Harmat cseppje hullott
Kertem virágára
Mint,ha téged siratna
Nagy bánatában
Napsugár kacsintott
Táncot lejtette
Tavaszt köszöntő gerlének
Nótás volt a kedve

A kis város állomásának a legszélső vágányára húzott lassan a lakókocsikkal, bódékkal megrakott szerelvény. Csikorogva lassított, s állt meg a rámpánál, melynek a magassága egy szintbe volt a vagonok szintjével.

Nincs formája, se színe, se illata,
benned él az elfogadást kérő vágy,
égető az éhe, kell mint a víz, lágy
kenyér, a lét méltóságát adja.
A legfájóbb az, amikor hiánya

Mikor az idő már félig agyonvert,
alig van kockázat, eltűnik a tét,
mert az élet fosztogatja az embert,
és egyre szegényesebb a hagyaték.

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás – tengeren, ahol a kurta farkú kismalac túr. Élt egy király és ennek a királynak volt egy fia.

Ó én édes Hazám
Hogy tudsz szárnyak nélkül repülni
Megcsonkított karod
Hogy tud átölelni

Így, öregen az ember mennyit felejt,
a szívéből kiejt anyai mosolyt,
az emlékezet csak szakadt rongy és rojt.

Márványlépcső, márványpult,
Dagad itt pénz, sok lenyúlt.
Lámpaerdő, fényözön,
Bábarcú őr, - nem köszön.
Csiszolt, fénylő kő alant,
Márvány hűti talpamat.
Frissítőn hűs az ájer,

             Meseautós világ volt a régi, jobb helyen Hyppolit volt a lakáj, míg másnak egy talpalatnyi föld sem jutott. Aztán elszakadt a film, és a főgépész elmenekült.

az ég ma is álmos
csak egy madár száll most
ágról ágra