Már nem ütöm hangosan a vasat,
és szűkülnek köröttem a körök,
a hajnalom csendben, halkan hasad,
az óramutató gyorsan pörög. 

Egyszerre vagyok rab és rabtartó,
ki védi meg magától az embert,
a fülembe hasít a hazug szó,
amit a szónok nekem kitervelt.

Kedvesen verdeső álombimbók
origóm és függvényeim felett,
szédítik az életen átringót,
kinek ez az egy hely ítéltetett.

A fájdalmam magamba ordítom,
mert a szívem mindig többre vágyik,
nem lelem arkhimédészi pontom,
követem a szeszély rigolyáit.

Az alkonyi felhő már csupa vér,
de a sors olykor visszamosolyog,
amíg napom a mélybe le nem tér,
repdessetek memóriamolyok.

Míg nem fekszem holtan ravatalon,
morzézz toronyként kedves otthonom!     

2015. 01. 29.