Minden jel azt mutatja, tavasz van. De, még csöpögő ereszünk sincsen. Jégcsapok? Elmaradtak. Hó? Csak mutatóban volt, de az is csak kevés ideig. Talán pár órát. Akkor, mire várunk még? Rakjuk el a téli kabátot, és tegyünk úgy, mintha tavasz lenne?
        Ekkor, valami motoszkálni kezdett az agyamban, hiszen a naptár szerint, még javában tél van. Igaz, kifelé megyünk a télből, de azért még kicselezhet, és akkor mehetek a sóhivatalba.
Éjszaka még hideg van, a nappal enyhe, de nem meleg. Ezért, inkább úgy döntök, maradok még a téli kabátban. Fázom kertészkedni is, a rügyek még nem pattannak, hiszen korán van hozzá. Bár, már van ahol láttam egy-két rügyet is, de úgy teszek, mint aki nem is látta. Rá akarom kényszeríteni az évszakra az akaratomat. Tegyen úgy, ahogy kell! Viselkedjen a tél, tél módjára és ne tavaszkodjon!
        Ó! Bárcsak nyár lenne már! Micsoda butaság ez? Még tavasz sincs! Na, jól van! Elég a filozofálásból!
Induljon a tavasz! Nyíljanak a virágok, énekeljenek a madarak, jöhetnek a fecskék, jöhetnek a gólyák!
De, a tél, sziszeg a fogai között. Jövök még!
        Nézzünk szét a környezetünkben és lássuk meg, amit meg kell látnunk. A kertek alatt, kajánul vigyorgó tavaszt. A kertünkben, éledező természetet.
         Vidáman éneklő madár, hangja csupa báj.
         Énekli, hogy jön a tavasz, nem sok már a fánk.
         Nekünk csicsergő madár, a fáról le-fel száll,
         Azt fütyüli, nem sokára haza repül tán.
 Hazarepül? Hová haza? Szegény, tollas barát!  Hiszen, jön a tavasz! Itt van a hazád! Talán, már te sem tudod, milyen évszak van? Hiszen, a tavaszról szól minden. Igaz, a bogarak még nem jöttek elő, az nem baj! Nem repülnek a méhek, nem nyílik a pitypang… nem baj! De, viszont, turbékolnak a vadgalambok a fák és a házak tetején. Rendezgetik hányaveti fészküket. Nézelődnek, várják, hogy jöjjön a kedvenc évszakuk, és vágyakozón pillantanak egymásra. Időnként összedugják, fejecskéjüket és táncot lejtenek a tetőgerincen. Egy-egy csőrcsók elcsattan, s felröppennek hírtelen.
         Honnan tudjuk, jön a tavasz?
         Itt kopog a kertek alatt!
         Tél, csizmáját csomagolja,
         Mert, neki nincs már itt dolga.
Akkor, mi is a tavasz? Talán mert nincs hideg és nincs hó? Ez nem elég hozzá. Meg van! A vágyainkban van a tavasz. Ezt éneklik a madarak, mert vágynak rá. Ezt éneklik az emberek a szívükben, mert vágynak a tavaszra. Ezt énekeljük dalainkban, verseinkben, mert vágyunk rá! Vágyunk a megújulásra, egy új kezdetre, egy új lehetőségre, egy új barátra, egy új szerelemre, egy új lélegzetre. Egy új cipőre, egy új ruhára, egy új valamire. Egy új bármire, csak jöjjön a változás! Történjen már valami más! Ha tavasz? Akkor, jöjjön a tavasz, de ezerrel!
        Egyszer csak, beborult az ég, és a felhők nehézkesen szálltak. Gyülekező! - mondja a tél. Gyülekező! Ti, hányaveti, nem törődöm népség! Annyit lustálkodtatok, hogy a földön mindenkit megtévesztettetek a lustaságotokkal és már a tavaszra készülődnek. Ó, hiába minden próbálkozásunk! Nézzétek, a nap sugarai, keresztültörnek a hófelhőkön! Nézzetek le! A földön, már zöldül a határ!
         Ekkor, egy bátor hófelhő, magához intette barátait, és utolsó rohamra indultak az erősödő tavaszi széllel szemben. A szél belekapott bundájukba, szorította, majd megrázta őket, ahogy csak tudta és egyszer csak, elkezdtek a felhőkből hatalmas hópelyhek hullani a földre. Eleinte csak ritkábban, majd egyre sűrűbben, beborítva mindent. Mint akik meg akarják mutatni, mit mulasztottak el a télből. Az emberek, állatok, csodálkozva szemlélték a hatalmas hópelyheket.
Esik hó! –kiabálták. Megálltak és felnéztek arra a pár bátor felhőre, amit a szél megtépázott, akik annak ellenére, amin át mentek, kitartottak és megörvendeztették még a tavasz előtt a vágyakozó szíveket. Esett a hó, és az emberek szívében öröm volt. Tudták, hogy ez már a tél utolsó próbálkozása, mégis olyan jól esett ilyen csodálatos friss havat, havazást látni.
       Amikor a hófelhők tartaléka elfogyott, a szél is elállt. A bátor felhők szépen elvonultak, s a nap kíváncsian kikukucskált a még settenkedő felhők mögül. Majd fénykarját kinyújtva, lágyan eltolta az eltévedt fellegeket és birtokba vette a táj szépségesen zöldellő dombjait, hegyeit, lankáit, melyet vékony hólepel borított. A tavaszi nap, gyönyörködve nézte a tájat és addig csodálkozott, hogy észre sem vette, amikor elfogytak a csillogó hópelyhek. Ekkor kihirdette, elmúlt a tél, jöhetnek a fecskék, a gólyák hazatérhetnek, és a tavasz, teret adhatott az új élet kezdetének, a megújult, vidám napsütésnek...