Szomszédunkban lakott egy kislány. Pannának hívták. Aranyos teremtés volt. Talán ilyen szép kislány nem is volt a környéken.

Úgy érzem magam
egy órával a vég előtt

Szonett

Úgy érzem magam, mint egy ifjú kamasz,
kiben salaktalan még a szerelem,
magányos sétáid titkát kilesem,
mintha arcul csapna egy elmúlt tavasz.

Ó Attila,Bendegúz vére, hunok nagy királya
Reszketett Európa kardod,ha látta
Félt tőled nap Kelet és nap Nyugat

Melegít, meddig elér a takaró,
az önámításod finom Palástja,
de nyugalmad, akár a tavalyi hó
eltűnt és meginog, remeg a bástya.

Ezt a versemet drága társamnak,  Dáma Lovag Erdős Annának ajánlom, válaszként, tiszteletből, gyönyörű verséért.

Lénárdos haiku

Én csak egy árnyék vagyok. Önmagam árnya
Magamat látom benned. Körülvesz
aurád, s ahogy foszlik, leheletemmel

Szomorú őszi eső

Zuhog a szomorú őszi eső
Sír a fának a színes levele
Nyár is elment, szép időt temetve
Itt maradtunk napsugár nélkül dideregve

Fázok a nyarakban, izzadok telekben,
hiába futottam, lihegve siettem,
csak nőtt a szakadék köztük és közöttem,
magamra maradtam én az élhetetlen.

  /Lénárdos haiku/

Egy végtelen fény, valahol benne élünk.
Nincs kezdet se vég, csak saját maga,
a spirális, körkörös, mind csillagos ég.

...nem olvasok...

Nagyapám fényképe került kezembe,
bátran, felheccelve indult csatába,
Ferenc Jóskának nyalka katonája,
a virtus sodorta és nem az eszme.

Jön az ősz messzi tájról,
rőt színű a messzeség...

Végleg ellobban ez a nyár.
Tollászkodva vár
az ősz a hegyeken túl.
Szürke ködpárnák közé szorul
a domb magányos árnya,
alatta lapul a nyom avartakart magánya.

Az erdő magányos csendje veszi körül,
Az erdőket járót, ki mindennek örül.
Színes falevél szín kavalkádja várja,
Még várat az igazi ősz is, magára.

/Egy elvándorló magyar kívánsága /

Egy marék földet csak
Hozzatok nekem
Legyen min megpihennem

Csak egy marék földet
Hazám földjéből, kertemből
Hadd érezzem illatát kezemből