Ősz van! Látod kedvesem?
Hajamba ezüst szálakat
cirmozott a kor,
nem fáj, s hagyom,
hogy a lator szél koma
szétborzolja deres fürtjeim.

Ős sejtjeim visszavágynak a nyárba,
mint árva a családba.
Úgy hiányzik a forró, méz illatú nyár,
hol vígan zöldellt a határ
és ezer madár ajkáról,
a nóta messze szállt.

És most néma csend ül itt a tájon,
nem dalol pacsirta sárguló faágon,
hűvös szél süvít a kietlen határon.
Ezüst szálakat szőtt lelkembe az élet,
itt ülök az őszben, s átölellek Téged.