A barátság kicsi gyermekkorban, ha kialakul, talán sokkal maradandóbb emlék lesz, mint felnőtt korban. Valahogy a gyermekkor ártatlanságából fakadóan, a lelki vonzalom egy örökös, tartós kapcsolat akkor is, ha elsodorja őket egymástól az élet, vagy a halál.

Egy képeslap, gyermekbohócot ábrázolt. Orrán tányér, karján karikák. Szinte látszik, ahogy forog, mozog a sok karika.  Amikor ezt a Marosvásárhelyről küldött képeslapot megkaptam, melyet bátyám küldött névnapomra,  Kolozsvárra, ahol laktunk, már a második világháború a halált osztogatta. A bélyegzőn 1943 III. 23.

Ezzel a képeslappal összefonódott az életem. Csodálatos, hogy annyi viszontagságon keresztül megmaradt, nem veszett el. Amikor ránézek, a képre eszembe jut minden, ami velem történt kiskoromtól napjainkig. Talán azok az események vésődtek belém mélyebben, melyekre nem volt magyarázat.

Akkor még öt éves sem voltam, de a környezetem furcsa viselkedésére most is jól emlékszem. Szomszédunkban lakott egy család, akiknek később sárga csillagot kellett viselniük. Két nagyobb gyerekük is volt, és sokszor labdáztak velem.
Igazi gyermekbarátság alakult ki hármunk között. Szinte mindennap együtt voltam velük, hol náluk, hol minálunk, s a labda volt a játék tétje. Nekem nem volt labdám.

Arra is emlékszem, hogy a képeslapot megmutattam és tetszett nekik. El akartam cserélni a labdájukért, de a nagyobbik fiú azt mondta: - " erre a bohócra vigyázzál, nehogy elveszlődjön " mert erre a képeslapra ez van ráírva. Kis fiukként is ösztönösen - a barátság fogalmát még nem ismerve, - ragaszkodtam hozzájuk

Aztán egyszer megállt egy teherautó a házuk előtt. A teherautó tele volt szomorú emberekkel, gyerekekkel. Sírtak. Fegyveres katonák kisérték ki a szomszédjainkat. A nagyobbik fiú kezében ott volt a labda. Oda akarta adni nekem, de az egyik katona kiütötte kezéből, és a labda elgurult. Az a labda nagyon messzire gurult.  Felkényszerítették őket a teherautóra, és az elvitte őket.  Édesanyám és édesapám nagyon sírtak, de én nem értettem akkor az egészből semmit.

Csak a menekülésről, a háborúról, hazánkról, az elhurcolt családokról hallottam szüleimet beszélgetni. Aztán mi is menekültünk, és sok minden történt. Megismétlődtek hasonló események, fájdalmak, szenvedések.

Erre a kis bohócra viszont nagyon vigyáztam. Velem volt, amikor menekültünk, Kolozsvárról Pécsre, diákéveim alatt, majd felnőtt koromban is mindig. Nézegettem, ha szomorú voltam, és sokszor voltam szomorú. Kerestem a régi barátaimat A képeslapon az idő viszontagságai s a könnyek nyomai látszanak. A barátság nagy kincs.

A karikák forogtak, s azok életem egy-egy pillanatai, eseményei voltak. Talán akkor kezdtek forogni, amikor még meg se születtem. Valamikor nagyon régen, valamelyik ősöm életében az érzések forgataga szüleimen keresztül elkapott, s megragadott. Ha már életemben eddig forogtak, hadd forogjanak tovább a karikák és legyenek vidámak és szárnyaljanak a dallamok az örök barátságról..