Tizenhat volt, és én harminchét,
Igazi, bolondos kis kamasz,
Csak bontogatta szárnyait még,
Száját sosem hagyta el panasz.

Boldog volt, mert én tanítottam,
Milyen is autót vezetni,
S míg vezetett, én lazítottam,
Volt időm körbenézegetni.

Villámcsapásként ért a látvány,
Amikor jött a rendőrjárőr,
S lettem hirtelen egy sóbálvány,
És cikázott hátamon a szőr.

Gyorsan helycsere lesz, kisfiam,
Mondtam idegesen, kapkodva,
És ott, mint jó kis csípőficam
Tekergőztünk kígyót alkotva.

Már éppen túljutottunk volna
Az autó középpontjánál,
Fiam fenn, mintha lovagolna,
Én alul... húzva őt vállánál.

A rendőr odaért, s nem tudtuk,
Vajon mi lesz a büntetésünk?
És ártatlan szemmel bámultuk,
Míg hallottuk gyors szívverésünk.

De ő csak kaján vigyorral szólt:
Ajjaj, csak folytassák nyugodtan.
S mint csatár, ki épp lőtte a gólt,
Nevetett, cseppet sem unottan. 

Mi csak ültünk egymáson, némán,
Kínunkban csak mélyen hallgattunk,
S mérgesen nézett fiam énrám,
Hogy képzelhetett ilyet rólunk?

Anyu, ez bolond? Hogy képzelte, 
Hogy én egy ilyen öreg nővel, 
Mint te, ki anyám is lehetne?
Hát igen, ezzel az erővel...

Aztán eljött az az idő is,
Amikor fiam harminchét lett
Nevetve mondtam, látod, mégis
Az "öregség" lám, elért téged.

Így végződött a kis kalandunk,
Jól bevésődött emlékünkbe,
És ha azon az úton járunk,
Visszacseng a kacaj fülünkbe.

2015. október 14.
T.M.