Egy távoli világban történt, olyan régen, talán senki nem is emlékszik rá, hogy a szél, egyszer csak abbahagyta suttogó dalát, nem cirógatta a fákat, nem kapta fel a lehullott leveleket. Az állatok és növények nagyon csodálkoztak, hisz ilyet még soha nem csinált azelőtt kis barátjuk.
Meg is kérdezték tőle:

-    Miért nem dalolsz nekünk? Miért nem cirógatod a fákat? Miét nem kapod fel a lehullott leveleket?
-    Mert senki sem lát,- válaszolta.
-    De miért fontos hogy lássanak, anélkül is tudjuk te vagy az, most is érezzük, hogy itt vagy.

De a szél csak szomorú maradt, és továbbra sem tette meg körútját a tájon.
Erre a tölgyfa nagyot gondolt.

-    Mi volna, ha szereznénk neki, valamiféle ruhát.
-    Az erdő szélén lakik egy öreg néni, ha kérünk tőle biztosan ad!- csillant fel a szeme!
-    Majd szép csendesen arra megyek- mondta a szarvas, engem már úgyis ismer, biztos nem mond nemet!  

A szarvas az öreg néni háza felé vette az irányt, bekopogott, a néni nagyon meglepődött, amikor meghallotta mit szeretne, de miután elmondta neki miért is lenne szükség a ruhákra, szívesen szedett össze pár darabot.  Óvatosan rárakta a szarvas agancsára, és hosszasan nézte, ahogy távolodik az erdő közepe felé. Alighogy visszaért többiekhez, szólt a medvének, keresse meg a szelet. A medve össze-vissza járta az erdőt, de sehol sem lelte, és elkezdett hangosan kiabálni neki:

-    Gyere elő, gyere elő!  Van egy kis meglepetésünk számodra!
Nagy nehezen elő is jött a szél, de olyan észrevétlenül, ilyet még senki nem tapasztalt.

-    Gyere, menjünk oda többiekhez- mondta a medve.
Mikor odaértek, a szél csak ámult, amikor meglátta mivel várják a többiek.
-    Ez mind az enyém?- kérdezte
-    Igen, felelték szinte kórusban.
-    Próbáld fel valamelyiket– tanácsolták neki.

A szél belebújt egy hófehér köntösbe, és felvett egy fekete kalapot.
Megnézte magát a mellettük lévő tó tükrében.
Nagyon nagyot kacagott mikor meglátta a végeredményt.

-    Most már mindenki láthat!- ismételgette egymás után boldogan.  Még kicsit pihenek, és majd holnap újra olyan leszek, mint régen- ígérte meg a többieknek.
Igen ám, de annyira izgatott volt, hogy nem várt holnapig, és amikor épp sötétedett, elindult szokásos útjára, hogy ne csak a barátai, hanem mindenki megcsodálhassa őt.
De azzal nem számolt, ami következett.  Ahogy lebbent ide, lebbent oda, az erdő többi lakója nagyon megijedt, és senki nem akart vele szóba állni, még a bokrok is elhúzódtak tőle, nehogy hozzájuk érjen.

-    Mi van veletek- kérdezte tőlük, én vagyok a szél!
-    Te nem lehetsz a szél, a szelet nem látni, csak érezni lehet, eszébe sem jutna semmilyen ruhát felvenni, és ha mégis, biztos valami tündérruhába bújna, hogy mindenki arcára mosolyt csaljon.
-    De én vagyok az - bizonygatta tovább eredménytelenül.

Aztán egyszerre a barátai is megjelentek, és bizony ők sem ismerték meg a sötétben, szanaszét szaladtak, ahogy meglátták úgy megijedtek. A szél nagyon szomorú lett, elment a kedve mindentől, és inkább hazament aludni.  Soha többé nem fogtok érezni sem,- gondolta magában. Álmában azonban megjelent neki az erdő tündére, és azt mondta neki:
 
-    Hidd el, néha jobb meg nem kapni azt, amit nagyon szeretnénk, és bizony valakinek láthatatlannak is kell lennie, de ettől még tudják, hogy ott van. Nem is tudod, mi lenne a fákkal, a virágokkal, ha te nem cirógatod őket, és a dalod is olyan sok mindenkinek hiányozna. Olyankor fellélegzik a táj, biztonságban érzi magát.

A szél álmában elmosolyodott, és olyan vidáman ébredt, hogy nem ismert magára. Minden fát, virágot, bokrot újból megcirógatott, érezni lehetett a levegőben hatalmas örömét.

Amikor ezt észrevették a barátai is, csodálkozva kérdezték:

-    Hol van a ruhád, amit tegnap kaptál tőlünk?
-    Már nincs rá szükségem- válaszolta büszkén.

Még kérdezgették volna tovább, de csak szaladt, szaladt, úgy, mint aki soha nem akar megállni, azt sem mondta el nekik, hogy bizony ő volt az, akitől éjjel úgy megijedtek, és nagy boldogságában azt is elfelejtette, miért is volt bánatos.