Ó, vágytam én is oly sok szép csodára,
csókot adni szerelmem ajkára.
Eltelt sok év örömmel,
odaadó szeretettel, fájdalommal, bánattal.
Fáj már mindenem, a lábam régen
nem engedelmeskedik nekem,
ó, ha szárnyam lehetne,
de jó lenne, elrepülhetnék messzire.
Fáj az ízület, sajog a kéz,
egy hagymát összevágni mily nehéz.

Fázik az erdő, roppan az ág,
süvít a szél, az arcunkba vág,
Elszállt hát a gyönyörű nyár,
itt van az ősz, mi érezzük már.

Hull alá az áztató, hideg eső,
sáros avaron csusszan a cipő.
Nyirkos, vizes a dombok oldala,
a fák törzsét belepte a moha.

Nem kérünk kegyelmet
És nem is kapunk
De eljön az idő
Mikor nem is adunk.

Nem kértünk kegyelmet
És nem is kaptunk
De eljött az idő
Mikor nem is adtunk.

Az idő talán kompenzált Téged
A sok mindentől korán megfosztott lényed
Köszönöm a sorsnak
Hogy megismerhettelek Téged.

Megláttalak fent az interneten,
azóta hiányzol, én drága kedvesem.
Egy üziben írtam, mily szép a szemed,
és te smájlival nyugtáztad üzenetem.

Rózsákkal szórtad meg inboxomat,
és postaládám egyre csak dagadt.
Vettem azóta még több tárhelyet,
legyen hova küldened a műszíveket.

(1956.10.23 - 11.04)

Tizenhárom nap elég volt,
Hogy hulljanak csillagok,
Összedőljenek zsarnok szobrok.
Tizenhárom nap elég volt,
Hogy a szabadság híre szétszaladt,
Mindenki egyetértett a nap alatt.

Tizenhárom nap elég volt,
Vidék és város egymásra találjon.
Tizenhárom nap elég volt,
Hogy a szovjetekkel szembeszálljon.

/1956. emlékére/

A Pesti Srácról még nem írtam én,
Kinek emléke ott szunnyadt a lelkem mélyén.
Ki repített benzines palackot nagy erővel,
Tankok repültek tüzet okádó csővel.

Egy Pesti Srácot ismertem én,
Aki alagsorban lakott Ferencváros mélyén.
Alig volt tizenkét esztendős,
Reggel még élt, este már hős.

Ködös az este,
s a megnyúlt árnyak átkarolták reszkető testem,
egy villanás az égen, és egy csillag földre hullt.
Mosolyod nem láthatom,
a köd nem engedi látnom,
így a szívem vergődik tovább
a múlt szorításában,
mely lassan megfojt.
Nincs kiút, az árnyak győznek,
jön a sötét, elhalványulnak a csillagfények.

Átölel újra az éj,
a puha végtelenség,
millió csillag vigyázza álmaim,
elvetélt vágyaim.
Kint sír az ég,
s az éjszaka megnyúlt árnyai kísértenek,
körülöttem lebegnek.
Felhőknek könnyei hullanak,
a fák törzsén csillognak,
hófehér gyöngyökként gurulnak szerteszét,
könnycseppjein csillog a fény.
Dörög az ég,

Te verőfényes októberi Budapest,
Ereidben lüktet az ország.
Láncait ledobva vonul a diákság,
Éljen a SZABADSÁG!
Ezer torok kiált.

Tömeg egyre dagad,
Fojtott keserűség fakad.
Nincs megállás, nincs kegyelem,
Mint kiáradt folyó,
Dördül a tank és a golyó.

Egyik nap öröm,
A másik nap bánat,
Az idő halad,
De meg nem állhat!

Ma szegény vagy,
De holnap talán gazdag,
Ma alig bírod,
De holnap talán jobban!

Egyszer csüggedsz,
Kétszer fáj,
Háromnál állj meg!
Ne menj tovább!

Egyszer így,
Másszor úgy,
De nem lehetsz mindig,
Mindig csak szomorú!

Már nem az vagyok, aki voltam,
Én már el nem gyengülök!
Az élet terhe lehúzta a vállam,
De mégis... hűen cipelem őt!

Farkasokkal kellett szembe néznem,
Démoni erőkkel vívtam csatát,
Fojtogatott mindennap a sírás,
Amikor orvul támadtak reám.

Őszi fák közt ballagok
Elkísérnek ők, kicsik s nagyok
Ágaikat nyújtják az ég felé
Sóhajuk a lehullott leveleké

Elsárgult levelek zizzennek lábam alatt
Lassuló lépteimmel visz a gondolat
Fáj ez a magány, s az elszállt idő
Lelkem csendjében a szomorúság nő

ült az utca hideg kövén, kopottan, csendben
csak a kezét nyújtotta néha esdeklően
kék szemében deressé vált könnycsepp csillogott
egy régen elmúlt szép világról álmodozott

már nem is hallotta gyomrának vad korgását
már nem érezte kezén a fagy harapását
elgémberedett tagjai cseppet sem fájtak
gondolatai már egy más világban jártak

Én már nyugdíjas vagyok,
teszek, veszek, mosogatok,
sütök, főzök,
horgolok, kötök,
örülök, ha hozzám jöttök.
Festegetek, verset írok,
persze, amit egészséggel bírok.
Dédunokáknak mesélek,
figyelnek is rám éberen.
Csillog a szemük énrám,
boldogabb nincs nálam senki talán.
A virágaimat is szeretem gondozni, nyesni,

Poros falon lóg egy üres képkeret,
jobb sorsot képzelt el szegény keret.
Pókháló szövevénye veszi körül,
aminek ő nem nagyon örül.
Üres már a régi ház,
hol ő is jobb sorsot kapott tán.
Ő volt akkor régen a fő helyen,
benne az ifjú pár ragyogott a fényben.
Mindenki megnézte, ki megfordult a háznál,
dicsérték a pár csodás mosolyát.

Mit tettetek a jövő nemzedékkel?
A gyermek keservesen zokog,
Sír anya, vagy apa után,
Nem esik meg szívetek a könnyek láttán?

A gyermek ártatlan lélek.
Kicsi szívét nem kíméltétek.
Mindkét szülő szeretetére vágyik,
Kis szívét kegyetlenül gyötritek.