Ez a történet a szivárványhegyeken túli világban játszódik, ahol a Hold gyémántból volt, és a Nap karneolból. A karneol egy különleges kristály, ami az otthon melegét és a családot szimbolizálja és élénk színével minden nap varázslatokat keltett életre.
     Abban a világban minden kristálynak még megvolt a maga szerepe, és minden kristályban egy különleges lény lakott, és ezek a kristálylények csak annak mutatták meg igazi valójukat, akik a szívükkel is láttak.
     Ott természetes volt, hogy az élet mindig virágzik. Hiszen ők eredendően csak olyat árasztottak magukból, ami a békességet fenntartotta.
  Történt egyszer, hogy egy vándorló nép arra tévedt, de valami láthatatlan faltól az első szivárványhegyen nem tudtak túljutni. Ez a szivárványhegy valójában az egyik szíve volt annak a világnak, és minden dobbanásával jelezte, ha történik valami.
     De ezt az a vándorló nép nem vette észre. Először próbálták megmászni a hegyet, de mindig visszaestek a földre. Utána próbáltak vájatot vésni az oldalába, de az mindig visszaforrt. Valahogy sehogy sem jutottak az első hegyen túl. Már több napja ott voltak, és nagyon szerettek volna továbbjutni. Míg az egyik nap végén a hegy melletti óriás fa megszólalt.
     - Üdvözöllek benneteket.
     Nagyon meglepődtek, hiszen ilyet még nem tapasztaltak sohasem, hogy egy fa beszéljen. A fa mellől pedig előbújt egy tűzsárkány. Akitől viszont már megijedtek. Erre mégúgysem számítottak. Mindenki hátrálni kezdett, de Tizenegyen nem mozdultak, sőt, egy idő után közelebb mentek hozzájuk. Nem mondtak semmit, de szívük egyre sűrűbben kezdett dobogni. Nem a félelemtől, hanem az izgalomtól.
     - Miért nem kérdezitek meg a hegyet, miért nem enged tovább benneteket? Talán ti, akik közelebb jöttetek, választ is kaptok. De a többieknek biztos távozniuk kell. - szólt feléjük a tűzsárkány.
     - Miért kérdezték?
     - Minket csak azok hallanak, akik szívükben élnek. A többiek nem értenek minket. Így nem léphetnek tovább.
     Mielőtt megkérdezték a hegyet, az megmozdul, és azokat, akik hátraléptek, egy pillanat alatt visszaküldte oda, ahonnan elindultak. Miután már csak azok maradtak ott, akik hallották a fát és a tűzsárkányt, a hegy megszólalt magától.
     - Még azért nem mehettek tovább, mert szívetek, bár hall minket, de még teljes valónkban nem lát. Csak azt, amit mutatunk neki. Így aztán meg kell tanulnotok a szívetekkel is látni, hogy tovább léphessetek.
     - Azt hogyan tanulhatnánk meg?
     - Érezzétek, és meglátjátok azt a világot, ami most még látszatot mutat. Tudjátok, ide nem léphet be akárki, ide nem lehet csak úgy bejönni. Itt egy hatalmas szív-tér van. Majd ha dobbanásotok összeér a mieinkkel, akkor átengedlek benneteket.
     Miután befejezte a mondandóját a hegy, leültek a fa tövébe mind a tizenegyen, és dúdolni kezdtek. Egy dallamot. Ez a dallam olyan tisztán csengett, amilyet ritkán hallani. Még a tűzsárkány is meglepődött ezen.
     - Milyen szép! - gondolta magában.
     Majd mindenki nyugovóra tért, és a fa betakarta őket lombjaival, hogy éjszaka ne fázzanak.

TM