Igaz, még éppen csak látták, de zöld színű Napja csak úgy áradt annak a mélységen túli világnak. Nagyon kíváncsiak voltak, mikor juthatnak el oda és, hogy hogyan.
     A felkészítés nem volt hosszú és inkább Tündének szólt. Mielőtt elkezdték volna a beavatást, megjelentek a szülei, akik elmesélték neki, hogy ők csak vigyáztak rá, mert ő abból a világból származik.
    De akkoriban olyan viszályok dúltak, hogy ki kellett menekíteni onnan az utolsó reménysugarakat. Akik mind-mind az ottani Istenek sarjai voltak. Akiket el akartak pusztítani.
     Az akkori világot sikerült is, de azóta már újjáépült és várta hazaérkezését az utódoknak, hogy befejezzék azt a küldetést, amit annak idején sikerült megakadályozni.
     Tünde sokáig csendben maradt, hiszen ilyen fordulatra ő sem számított. Csak annyit tudott mondani: szeretlek benneteket.
     Ezután a zöld Nap fénysugara kinyújtotta ágait Tünde felé, és átölelte. Felemelte nagyon magasra, hogy igaz valójában is megmutatkozzon.
Mindenkinek. 
     A barátait pedig megcirógatta, majd őket is felemelte Tünde mellé, és megkezdődött a beavatás. Ami egy egyszerű ceremóniával járt. Jöttek a szelek, különféle kristályfények kíséretében, és azok egy különleges dallammal vették körbe őket. Miután összeért a szívdobbanásukkal, hirtelen ott találták magukat a mélységen túli világ közepén, ahol Tündét édesanyja várta. Mintha mindig is vele lett volna. 
     - Hát apa? - kérdezte tőle.
     - Ő most nem lehet közöttünk, de láthatod őt, hagyott itt neked üzenetet. Az üzenetben annyi ált, szeretlek, és Isten hozott újra itthon.
    Ekkor Tündének a szíve szárnyakat növesztett, és szíve dobbanása jelezte mindenkinek, hogy hazatért a barátaival, és Isteni fényével a föld felszínére vitte azt a világot, amit ma is sokan keresnek. Ez volt neki az egyik feladata, nem értette igazán miért, hiszen az a világ nincs felkészülve ilyesmire, az a világ egészen más rendszer szerint működik. Az a világ nehezen fogadja be a láthatatlan erejét. Az a világ elfelejtette igazi eredetét. Az a világ bántotta őt, és még sok hozzá hasonlót. De barátaira nézett és otthonára, ami erőt adott neki ahhoz, hogy ezeken felülemelkedjen. De miután felszínre hozta, megkérte barátait, hogy segítsenek neki elrejteni. Úgy, ahogy a Földnek anyja az aprónak tűnő csodáival is tette. Hogy még ne világítson addig, míg abban világban az emberek által össze nem érnek szívdobbanások. Amikre szükség van ahhoz, hogy fáklyaként együtt fényt hozzanak a világukba önmaguk által.
      Hiszen egyszer volt, hol nem volt, létezett egy világ, ahol ez a láng még olyan melegséggel árasztotta el a világot, hogy béke volt mindenhol... de az fáklya kialudt, mert valaki többet akart, mint amennyivel elbírt valójában és viszályok keletkeztek. Most viszont annak a lángnak ideje volna újra ontania fényét. Ezer év után. Vajon az emberek képesek lesznek újra életre hívni, hogy megéljék az igaz varázslatokat?
    Tünde és a barátai ezután a hosszú út után jó időre eltűntek. A határtalanságon túli dimenziójukat teljesen megtöltötték élettel, továbbra is segítve egymást. A földi világot lerakták a vállukról, mint sok hasonló társuk is tette. Befejezték az előkészületeket, és lezártak egy korszakot mindenhol. Figyelmük továbbra is kiterjedt mindenre, de már ennél többet nem tettek.
      Várták, hogy az utolsó bolygó, a Föld is végre fellélegezhessen.
      A Földnek anyja pedig egy olyan dimenzióban talált új otthont teremtményeivel, amit a Tündétől kapott csillagtérkép mutatott meg neki, de az ő világuk továbbra is találkozott.
   Egyszer talán újra velünk lesznek, és továbbra is szívük minden csodájával együtt, és amit elrejtettek a Földön is, az addigra talán megmutatkozik. De ez már nem tőlük függ.
      Érezni viszont továbbra is lehet őket, hiszen nyomot hagytak az univerzum minden szegletében.
      Talán néha még hallhatjátok is őket a szíveteken keresztül.

Vége

TM