Régen úgy szerettem, megéltük korát,
megültük rendesen a disznónak torát.

Nem rohant senki, körülülte az asztalt este a család.
Volt munka előtte bőven, de estére kicsit a nyüzsgés elcsendesült,
s az asztal is temérdek jóval megterült.

Az asszonyok is kicsit fellélegezhettek,
mikor már a népek az asztalnál a húslevesből szedtek.

Ülök a gangon,
egy kakas szól reggel elfojtott, rekedt hangon.
A tetőn galambpár kedvesen búg,
odébb rikácsol egy tyúk.

Valamikor még felnyerített egy ló,
vagy bőgött egy tehén, annak idején.
Ma már mást tartani nem lehet,
szinte csak macskát, s ebet.

November végi napfény simogatja arcodat,
távolban hallani, ahogy zakatol, s elhalad egy vonat.

Lassan távolodik, mint az ősz, mit majd a tél legyőz.
Itt öregedett meg mellettünk, hogy majd vele a fiatal télbe vesszünk.

Fekszem a fűben, oly gyönyörűben.
Ezer tücsök zenél, az égen elfér a tenyér.

A kékségben sok bárányfelhő henyél,
kaszálás után jól esik majd a jó bor, s friss kenyér.

Itt szöcske ugrik, amott pillangó repül, nem vagyok egyedül.
Körülöttem, mintha csak bókolnának, hajlongani látom a sok fűszálat.

Az erdőszélen, ha jársz,
még simogatja a nap a tájat,
de már ereje gyenge, bágyadt.

Messze szállt a nyár,
nyomában hűvös szellő jár.
Elhallgatott minden madár.

Ha belegondolsz, életünkben minden, s mi is, mindig találkozunk és búcsúzunk.

Találkozik hóhullás a kikelettel, édesanya az újszülött gyermekkel.
Búcsúzik tavasz a téltől,
mint nappal az éjtől.
Találkozik holdvilág a napsugárral, mint tavaszi szél a hóvirággal.
Búcsúzik az ősz a nyártól, jégvirág a lombhullástól.

Nyár végén, kora este az erdőt jártam,
mikor egy kidőlt fa mögül az erdőszélen
sok erdei állatot gyülekezni láttam.

Egy fura alak körül tömörültek,
volt, ki állt, voltak, kik a fűben ültek.

Úgy nézett ki, mint valami fából, ágból, falevélből tákolt,
rémisztő, furcsa szerzet.
Gondoltam magamban, na már csak ez kellett.

Ha szeretet lehetnék.
Mindenkihez elmennék.

Folynék a szívekben, mint egy csörgedező patak, mely soha el nem apad.
Mindenki szívét átjárnám, jó mélyre belopnám magam,
csak egy kis helyet szoríts nekem odabent, ha van.

Még annak idején, gyerekfejjel.
Alig vártam ezt, hogy a négy fal kiereszt.
Hosszú volt a tél, ideje, hogy véget ér.

Elindultam, gondoltam, járok egyet, hogy egy kis kucsmagombát szedjek.
Utam egy tisztáson vitt oda, hol reméltem, valamit találok.
S egyszer csak mit látok!

Volt egy kis csaj Detti, kit úgy szeretek.
Mindig oly jóízűen nevetett, s én felnőttem ott veletek.

Ő is felnőtt, megházasodott.
Most már két ember lett Zolival, kiket úgy szeretek,
s velük lagzijukban is oly sokat nevetek.

Jött egy újabb kis csaj, Borci, nagyszülőknek legféltettebb kincse, az egyetlen unoka.

Legyen hát béke, öröm e Földön!
Ne kelljen senkitől, semmitől sem félnünk.
Legyen irgalom, kegyelem, jóság,
Ne lakjék szívekben soha háborúság.

Írd meg, te Poéta, papírodra írd le!
Nem kell a gyűlölet, hisz csak ölne, ölne.
Kinek fegyver van egy is a kezében,
Fegyver van annak szívében, lelkében.

A tegnap így szólt: - Fuss tova!
Ne légy rabságod koldusa!
Légy szabad, mint az akarat,
Mit nem áztat el a zivatar.

Légy te könnyed nyári fény,
Mi ont erőt, életet,
S beléd lehel boldogságot
Az új tavasz kezdete.

Mert a tegnap elmúlik,
De a ma még nem veszett.
Ezért remélj, most szeress,
Tégy ma jót - mindenkivel!

Oly kevés az idő,
de szívemben még él a szeretet,
míg meghitt, csendes estéken elringat az álom,
addig lelkem is megpihen.

S felébredvén e zajos, csúf világra,
a keresztre vetem szememet,
nem gondolok olyankor az elmúlásra,
csak imára hajtom le fejemet.

Örömöt zeng most tenéked lelkem,
Ritmusra ver hozzá én dobogó szívem.
Mi is az öröm, kérdezd meg csak bátran,
Papírra vetem, mit e világban láttam.

Láttam az égen úszni a felhőt,
Láttam alatta tengernyi erdőt.
Láttam madarat, kéktollú farkút,
Láttam folyót, kígyózót, hosszút.

Szívből, igazán szeretni oly szép,
mint a tavaszi rét fölött megcsillanó szivárvány,
mely a rét virágain visszatükröződik a hajnali fényben!
Csodálatos érzés, nem kell hozzá kérés,
sem hivatalos végzés,
de kell hozzá szerelmes féltés!
Mindent visz, bárki, bármit hisz,
ő az ász, hát vigyázz!
Az igaz szerelem nem hagy el,

A vízparton ülök, s annak tükrébe révülök.
Fentről figyel a hold,
csillagok ragyognak, elszenderülök.

Hallom, távol egy ponty ugrik,
amott a nád tövén harcsa rabol.
Szívem ott jár nálad, távol, valahol.

Gyermekkoromban volt akkora szerencsém,
otthagyva a várost, s Apát, Anyát.
Megélhettem, milyen egy igazi falusi udvar,
úgy képzeld el, mint egy tanyát.

Megismerhettem az ottani élet 
minden nehézségét, gyönyörét.
De szép is volt, mikor tömhettem
magamba a sok dödöllét.

Lajta folyó partján andalogva.
Ifjúság emlékeit visszacsalogatja.
Csendesen fúj az őszi szél.
Hull a fákról a színes falevél.

Elmúlik a nyár, s az ősz is sorban,
Mint élet vize, folyik csendesen a Lajta.
Hogy erre jártam, csak emlék.
Ifjúságom boldog idején.