Az Idővonalak tejútrendszerében
ősi világok mutatják
meg magukat.

a széllel.
Nézd:
ahogy
libben ezernyi
falevéllel

égett a színpad, tombolt a közönség
eggyé vált a színész, a föld és az ég
rezgett a levegő a tapsvihartól 
a közönség tombolt az ámulattól

a taps nem csitult, bár kihunyt minden fény
a színész élte pompa, sikerélmény
elismerés övezi minden szavát
betanult szerepeit, mozdulatát

Ősi szellem arra kérlek,
támogasd a Magyar Népet,
halld a szívem s én a tiéd,
ébreszd fel mindenkiét!

Csöndben születik újjá
minden, ami benned van,
és igen... ilyenkor szótlan
az ember...

Az univerzum akkordjaiban
a kiteljesedett
létezések ragyognak.
Egybeolvadt világokat
simogat a szél.

Esőtáncot jár a szél,
csónak ring a tó vizén,
fa ágára madár száll,
dalol lombok illatán.

Esőtáncot jár a szél,
vándorlegény sosem fél,
szívében a napsugár
meséli, hogy merre jár.

Esőtáncot jár a szél,
ezüst haján szép az éj,
égbolton a csillagok
kinyitják az ablakot.

Azóta szomorú a tavasz,
s más a nyár is.
Halványabb még a napsugár is.

Azóta üres a nappal,
s álmatlan az éj.
A szív azt súgja,
boldogok ott fent, ne félj.

Azóta szomorúbb az ősz,
s hidegebb, sötétebb a tél.
Lelkünkön átjár a metsző hideg szél,
miközben Rólad mesél.

Urai ők a vidéknek,
őrzik a tájat,
láttak jönni gazellákat,
zebrákat, sok százat.

Ha eljön az ideje,
kergetőznek egyet,
az elejtett húsból,
mindannyian esznek.

Addig hemperegnek,
árnyékban pihennek,
vagy játszadozó
kölyköket figyelnek.

Városomban voltam,
de nem találtam haza,
nem volt ismerős
a sok ház és utca.

Bolyongtam, kerestem,
mindhiába mentem,
otthonom nem láttam,
sehol rá nem leltem.

Emberek árnyait
távolban véltem,
hiába siettem,
utol nem értem.

Életem széthullott, s
zuhanásba kezdtem,
közben forróság járta át testem.
Ahogy egyre lejjebb hulltam,
a fénytől majd megvakultam.

Egyszer csak leértem,
egy forró szikla peremén eszméltem.
Ott volt az ördög,
forró lávafolyamban fürdött.

Mindenhol tűz volt,
s az üregben iszonyú nagy bűz volt.

Szerelem lángja lobbant fel szívemben,
Égeti, perzseli testemet, lelkemet.
De ma nem kínnal égek!
Ez a szerelem felemel az égig... érzem.

Ez a szerelem éltet, erőt ad a mában,
Hiszen eddig oly nehéz utakon jártam.
De most lüktet a vérem, a szívem dobbant,
Csak ő kell - de mindenkitől - napról-napra jobban.

Lisztet szitált éjjel az ég a földre,
s benne tócsák, foltok és lábnyomok.
Reggelre fehér lett a város,
de néhol a templomtornyok maradtak kopaszok.
A betonházak hideg kőfalai mereven néznek,
közöttük emberek, mind valahova mennek.

Fájó szívemben csendesül a lét,
Már nem vágyom, csak a fényre,
A csend szívemben él,
S lelkem hozzá fut ki a rétre.

S ott ül mellettem szótlanul e szép,
Szívemmel forr most eggyé,
S mint a némaság hű gyermekét,
Úgy ölel át e kép, a tér.

Emlékeim gyöngysorán te is ott csillogsz,
mint egy csodálatos gyöngyszem,
a csodákra ma is oly szívesen emlékezem!
Velem van, és sokszor nézem,
minden gyöngyszem egy-egy szép emlékem.
Életem során volt sok gond, baj,
szívet tépő fájdalom,
de mindig segített egy Isteni oltalom!
A gyöngyszemek gyűltek sorban,
felfűztem,