Még egy utolsó nap ( UNIÓBA lépés előtt)

Még egy utolsó nap, s olvadunk,
Mindegy, akarunk, nem akarunk.
GYŐZELEM! Kivel, mivel?
A földünk még a mienk, s alólunk tűnik el!
Versenyben leszünk a semmivel!

Hajnalban harmatcsepp csillog a virágok szirmain,
enyhíti a bogárkák, lepkék szomjas vágyait.
A felkelő nap melengető sugara
a harmatcseppeket hamar felszárítja.
Nyár van, forró nyár,
a kukorica szárba szökkent már,
az aratás is hamar eljön ám.
Virul a réten ezernyi tarka virág,
mely mind bogárkákra és a kecses lepkékre vár!

Február van és nagyon hideg. A városban az éjjel hatalmas hó esett. A fák, a parkban a  padok, a futópálya, minden fehéren csillog. Éva korán ébredt, és az ablakból nézi az ébredező várost. A pékségből friss kenyér illata száll, egyre több a járókelő, mindenki fázósan húzódik sálja melegébe.

Álmomban virágos réten szaladtam,
kedvesemmel boldogan találkoztam,
ölelő karjába omoltam.
Kéz a kézben vele sétáltam,
boldogságom nála megtaláltam.
A nap fénylő sugara cirógatta megfáradt arcomat,
szívemben a vágy egy szerelmes dalt dúdolgat,
az azúrkék ég színe és a virágok illata lelkemet átjárta,
szerelmes szívemet megbabonázta.

Ölelj át kedvesem oly gyöngéden,
hogy érezzem azt,
mennyire szeretsz engem,
ölelj át,
hogy tudjam jól,
én hozzád tartozom!
Ölelj át kedvesem érzékien,
tiéd a testem és mindenem,
tiéd az én kicsiny szívem,
érted fáj, ha nem vagy velem.
Ölelj most szorosan magadhoz,
tudjam,
hogy Te hozzám tartozol!

Egy perc az életünk,
ameddig létezünk,
ameddig szeretünk,
fogjuk a két kezünk.
Fölöttünk szálló fellegek,
mellettünk rohanó emberek,
sokan észre sem vesznek,
mellettünk némán elmennek.
Egy perc az életünk,
mégis jó nekünk,
hogy veletek együtt élhetünk!
Az idő oly gyorsan száll,
a bánat sokszor rád talál,

Nem szólok egy szót sem,
hallgatok csendben,
figyelem a káoszt,
nincs ez így rendben.

Gyűlnek a gondolatok,
mondanám, de kinek,
ha a szem nem látja,
a fül pedig süket.

Keresem szüntelen,
hol van az igazság,
de megbújik mélyen,
túl sok a hazugság.

   Egyszer volt, hol nem volt, nagyon-nagyon messze innen, volt egyszer egy hatalmas kerek erdő. Óriás fái körbeölelték a színpompás, virágokkal borított tisztását. A tisztás közepén kristálytiszta vizű tó várta az erdő lakóit, hogy szomjukat oltsák.

Ha nem teszed, amit szeretsz,
folyton eldöntik helyetted,
mit lehet, mit szabad,
ez lesz a kereszted.

Cipeled magaddal,
egyre nehezebben,
letenni sem tudod,
szinte lehetetlen.

Mi a jó, és mi a helyes,
tetteid kritizálják,
dicséretet soha nem kapsz,
terveid kidobálják.

Elengedlek, ezt már ugye látod,
Nem ez itt a te vágyott világod.
Szárnyalni akarsz a mámoros éjben,
Elveszni az imádott szerelemben.

Szívedet te már régen másnak adtad,
A vágyott szívet meg tőle elraboltad.
És bár ábrándjaim mind érted égnek,
Koldusa maradok a magányos éjnek.

Az univerzum titkos szegletében
meglett az isteni, szent akarat.
Embert szült a világteremtő
pár milliárdnyi zajos év alatt.

És, hogy ne legyen mindjárt hontalan,
bolygót kapott, olyan szépségeset.
Fejlődhetett itt bizony gondtalan,
e lízing néki igencsak jólesett.

Ess, eső, ess!
Öntözd meg a fákat,
sok a szomjas állat,
olyan nagyon várnak,
hozd a felhősátrad.
Ess, eső, ess!
Öntözd meg a földet,
a száradó zöldet,
hozzad a felhőket,
engedd el a könnyed,
ess, eső, ess!

rutinosan kelsz minden reggel
de sosem előbb, mint tíz óra
kávé kerül az asztalodra
s a nap elé nézel jókedvvel

átgondolod, mit kell megtenned
mi az, ami halaszthatatlan
ne hagyj ki semmit óhatatlan
fejezd is be, ha már elkezdted