Nem könnyű indulni,
ólomsúly a lábam,
visszahúz a földre,
oda, hol már jártam.

Tapostam már hóban,
izzadtam nyári napon,
a sarokig jutottam
viharos alkonyaton.

Évek hosszú során
voltam fényben, árnyban,
hagytam ott bánatom,
lábnyomom a sárban.

Forró az augusztusi nyár,
pedig volt eső már,
és mégis
sárgulnak, száradnak a levelek fán,
forró a lég,
reszket a forróságtól mind, aki él.
Ember, állat szenved,
úgy érzed, már nincs hová menned,
hová bújj,
a forró hőség mindenhova bejut.
Jó lenne víz közelében lenni, megfürödni,
arcunkról az izzadságcseppeket lemosni,

Minden éjjel téged várlak,
álmaimban mindig látlak!
Várlak téged minden éjjel,
betakarlak csillagfénnyel.
Libben a gyertya lángja,
szívünket hozza lázba.
Perzsel a szerelem lángja,
álmaink netovábbja,
szikra gyúlt, a láng már ég,
a szívünk egy csodás éjt remél.
Minden éjjel várok rád,
úgy bújnék már tehozzád,

Iszom a kék ózon szennyízű levét,
miközben térdem veri a rothadó szemét.
Bolyongva kúsznak csókmázas angyalok,
arcukon kéjes vigyorba süppednek a napok.
Kígyók zabálják otthagyott mocskát a télnek,
a kacagó gerlék a semmi ölén menekülnek.

Álmaimban is szeretlek
Drága, édes hazám!
Álmaimban is letérdelek
S imádkozom érted:

Te a béke galambját féltve őrizgetted,
Karjaidba rakott fészket,
A rászorulót mindig befogadtad,
Szeretettel ölelted, mint barátodat.

Jaj, mi lett őszinte lelkedből,
Kufárok hada támad rád,
Kifoszt fészkedből!
Idegen tömeg villáma zúdul.

Ó szerelem, szerelem,
átkozott gyötrelem.
Szerettem egy deli legényt
ifjúságom elején,
beleestem, mint nyúl a gödörbe,
de biz nem lett jó vége.
Forró csókok, édes ígéretek,
neki nem létezett olyan,
mit ne ígért volna meg,
s ráadásul csalfa volt,
több lánnyal randizott.
Hamar kiderült e csélcsap legényről,

Ha újra itt leszel,
szívednek mindent megteszek,
boldogságot adok,
felejtsd el a gondot,
hagyd a múltad magad mögött,
nézd a jövőt, a gyönyörűt.
Együtt boldogok vagyunk,
ezt te is jól tudod.
Szeretve szép az élet,
szeressük egymást,
amíg lehet.
Siess hozzám,
hisz úgy várlak,
két karom ölelésre kitárva,

Ragyog a nap felettünk,
ha Te itt vagy mivelünk,
fényed árad felénk,
ide ülsz most mellénk,
szívünk dobban,
egyre jobban,
szeretetet adsz és kapsz,
már nem is kell más vigasz.
Színeidet szavakban osztod,
a neten velünk megosztod.
Szeretünk nagyon téged,
öröm legyen mindig a vendéged,
ezt kívánjuk mi mind néked!

Engedd,
hogy hozzád bújjak,
ígérem, nem zavarlak,
hagyd, hogy halljam a szívverésed,
érezzem puha érintésed.
Kérlek, engedd,
hogy szeresselek,
hadd legyek én a mindened.
Hidd el, mindent megteszek,
veled így végre én boldog leszek!
Engedd,
hogy öledbe kucorodjak,
csókkal halmozzam el a szomjas ajkadat.
Engedd,

Hajlik a búzamező,
Gyenge szellő fújja,
Sárga tengert
Pipacs és szarkaláb tarkítja.

Tábla szélén búzavirág nyílik,
Érlelő napsugár kalászba bújik.
Érjél búzatenger, legyen bő termésed,
Parasztember munkáját te koronázd meg!

Miből fejlődött az ember,
olyan elképesztő,
arra mi a válasz,
tyúk, vagy tojás első?

Állítják az okosok,
nagy bumm és az idő
hozta az életet,
por és hamueső.

Másztunk ki a vízből,
kinőtt a négy lábunk,
aztán nagy ügyesen,
kettőre is álltunk.

Figyelem az új világot,
hol van megszokott rendje,
mindenki csak panaszkodik,
beteg, vagy nincs pénze.

Fegyver dörög, hullik a fiatal,
fenyeget a jövő halálosan,
tanácstalan tekintenek az égre,
öregek elhagyatva, magányosan.

Én is voltam ifjú, bohó leány,
udvarolt nekem is dalia néhány,
de szívem akkor is csak egyet szeretett,
a többi továbbmehetett!
Nem volt drámai jelenet,
megmondtam őszintén, én kit szeretek!
Életemben oly sok mindent átéltem,
de a bizonytalanságért nem változtattam meg az életem.
Maradtam a régi megszokottnál,

Ó, ha itt lennél velem,
rózsám nyílna neked.
Tűzpiros szirma égő láng,
minden percben téged vár.
Ó, ha itt lennél velem,
édes csókommal halmoználak el,
letörölném fáradt homlokod,
neked mindent megadok.
Ó, ha itt lennél velem,
repülnénk a fellegekbe,
felhő hátán kacagnánk,
olyan boldogok volnánk.

Mardossa, tépi szívemet a bánat,
"Csak játékszere vagyok én ennek a világnak".
Azt tesz vélem, amit csak akar,
Ha úgy tetszik néki, körém téglafalakat rakat.

Kibontok egy téglát, kettőt,
De a fal újra és újra megnő,
Magas tornyok már énelőttem,
Elveszek e város közepében.

Merre sodor az élet?
Merre hív a lét?
Édes ízekkel kecsegtet,
Fejemre illatot mér.

Selyem kendővel törölgeté arcom,
S közben sóhajtásnyira ül
A bánat, a fájdalom,
Mely lelkemben, szívemben sehogy sem csendesül.

Csillogó-villogó, szépséges megavárosokban 
Sem feledhetők az emlékek, a gyökerek
Kicsit el kell vonulni és mindig előjönnek, előtörnek
Köszönöm azt az önzetlen szeretetet
Már-már túlzó rajongást, odafigyelést
A nehéz idők során a végtelen kitartást
Amivel nap mint nap megajándékoztatok
Amíg csak éltetek, bár még élnétek.