Lajta folyó partján andalogva.
Ifjúság emlékeit visszacsalogatja.
Csendesen fúj az őszi szél.
Hull a fákról a színes falevél.

Elmúlik a nyár, s az ősz is sorban,
Mint élet vize, folyik csendesen a Lajta.
Hogy erre jártam, csak emlék.
Ifjúságom boldog idején.

Egyedül hideg a napsugár,
csak valaki jönne már.
Üres a szoba, kong minden zuga,
csak valaki jönne már.
Kihalt a ház, benne egyedül a szél citeráz,
csak valaki jönne már.
A lépcsőn a magány léptei kopognak,
bennem az üres évek zokognak,
csak valaki jönne már.

Mennék, szállnék a széllel a végtelenbe,
kalitkából menekülve,
messzire elrepülve!
Ha volna, aki vár és a szívébe zár,
az óra gyorsan körbejár,
a léleknek nincs határ!
A lelkem száll messzire,
oda, hol nem hull a könnyem ennyire,
hol süt rám az áldott napsugár,
s szívem téged, kedvesem, újra vár!

kínzó gondolat gyötör és bánt engemet
ha meghalok, ki ejt értem bús könnyeket
síromra ki hoz majd mindig friss virágot
megismerem-e a mennybéli világot
s ha a könnyek itt a földön felszáradtak
és nem áztatják többé a sírhantomat...
akkor engem inkább el ne temessetek
hagyjátok csak büszkén szárnyalni lelkemet 

2024. november 8.

TM

Szeretnék bemutatkozni és mindenkit köszönteni, mert úgy illik.

Egy bakonyi kis faluból, Noszlopról, a Somló hegy mellől származom. Innen hozom nagyapám, apám örökségeként az erdő, mező, állatok, madarak, a természet szeretetét, csodálatát.

Mindig csodáltam őket.
Ahogy szelik a felhőket.
Repülnék én is, meg sem állnék,
míg a horizont tart, addig csak szállnék.

Mikor meghallom énekük, legszívesebben nem is lennék mással, csak velük.

Minden évszakban megvan a madarak sajátos varázsa.
A cinegék hangja hozza el a tavaszt, melenget a napsugár, bőrödön érzed azt.

Van egy kis falu, mely szívemnek oly kedves.
Ha rá gondolok, szemem van, hogy könnytől nedves.

Az a táj mindig oly gyönyörű.
Hol fekszik oly szép az a vidék.
Szőlők, erdő, mezők ölelik át,
mint kisgyermek az édesanyát.

Ez a falu az én kis falum, Noszlop.
Mikor közeledek felé, az érzés kimondhatatlan, mit lelkemnek hoztok.

Mikor elveszítünk valakit,
elképzeljük, milyen lehet odaát.
Átlépünk majd,
s hallhatjuk az angyalok dalát?

Mindig úgy képzeltem,
gyermekek játszanak mezőkön.
Mindenki mosolyog, réteken nyílik sok virág.
De vajon létezik ez a Túlvilág?

Szomorú szívem sóhaja messzire száll,
engem az álmok világa vár!
Gyorsan szállnak a napok,
peregnek a pillanatok.
Lelkem pillangóként száll fel az égre,
úgy vártam, velem legyél végre,
szívünkben lüktet az élet vére,
benne a múlt fájdalmas emléke.
Sóhajom viszi az őszi szél,
nyomában a vágy zenél,

Ó, ti gyermekkori álmok,
Vidám boldogságok,
Örömök, kacagások
Emlékeimbe vissza-visszajártok.

Ó, hogy szerettünk vidáman kacagni!
Kis erdőben bújócskát játszani.
A széllel versenyre kelve
Vidáman futni, győzni.

Ó, hogy szerettünk fára mászni!
Madárfészket megcsodálni.
Nyári záporesőben kiállni.
Nap ragyogásában megszáradni.

A bőség soha ne kerülje el házad,
teli kosara legyen vendég nálad,
ajtódban ott álljon mindig a szerencse,
hívnod se kelljen, reggel csak engedd be.
Jókedved, vidámságod kötényedben hordjad,
életed fonalát könnyedén megfonjad,
az öröm és nevetés veled együtt járjanak,
a béke madarai ablakodba szálljanak.
Mindig legyen veled barát,

Egy szomorú tavaszi nap.
Életem, mint ég és föld, kettészakadt.
Akkor volt, hogy utoljára láthattalak.

Elmentél, messze vittek.
Hogy visszatérsz,
benne oly sokan hittek.
Köztük drága húgom, s én is, vártalak nagyon haza.
De nem jött más, csak egy fekete autó, s vele a gyász.

Valaki messze ment, vissza se nézett.
Itt hagyott egyedül szenvedni téged.
Lábnyoma még ott maradt az udvaron,
mikor belelépett a sárba.
Amit majd elmos az eső,
s vele elmúlik lelked szomorúsága.

Odakint suttognak a fák.

Csak ülj le kicsit köztük,
s Te is meghallod
az erdő minden szavát.

Tavasszal azt suttogják,
mikor ébred a világ.
Nézd, mily szépen nyílik lábunknál a sok virág.

Nyáron is beszélnek majd madárszóval Neked,
ha nyitott szemmel
s füllel jársz, szépségük megleled.

lágy napsugár simogatja és öleli
az ezerszám kipattanó kis rügyeket
langyos eső s harmatcseppek hűs gyöngyei
fürdetik a fényre törő növényeket

tűző nap forró sugarával érleli
a még kacér s ifjú gabonaszemeket
majd pajkos ecsetjével pirosra festi
a zöld ruhában pompázó gyümölcsöket

   Csak a fejét biccentette meg, mikor az anyja lerakta mellé a tányért. Odanyúlt, szájába rakott egy falatot, az íz ismerős volt, de a tudata nem tudta beazonosítani.
   Keze ügyében volt egy Cola, ivott pár kortyot, majd bámulta tovább a képernyőt. Nem hagyhatta abba, hiszen már majdnem végigért az utolsó pályán, a győzelem karnyújtásnyira volt tőle.

   Egy nap a kis kacsa elgondolkodott. A tóhoz totyogott.
   - Mért is ne ugorjak be a vízbe? Ha mégis fuldokolnék, majd kimenekít valaki! - gondolta magában.