Álmomban a Duna-parton villamosra vártam.
Csilingelve megérkezett, oldalán egy tábla.
Azt hirdette, hogy mostantól az lesz itt a szabály,
ki erre a járműre száll, telefont nem használ.

Érdekes lesz, gondoltam, amikor felszálltam,
s telefonom a zsebemben csendben lekapcsoltam.

Üres volt a villamos, négy ember lézengett,
zavart arccal az ablakon mind kifelé nézett.
Milyen furcsa ez a csend, merev s mozdulatlan,
inkább gyorsan leszálltam, mert itt majd megfagytam.

Gyalogoltam inkább, és fellélegeztem,
telefonom néma csendben ott lapult zsebemben.

Álmomban már másnap volt, s minden ismétlődött.
A villamos és a szabály épp felém döcögött.
Az utasszám tovább csökkent, már csak hárman voltak,
hátat fordítva egymásnak, kifelé bámultak.

Nem akartam gyalogolni, mint előző reggel,
sem vacogni ebben a hűs és dermesztő csendben.
- Szép jó reggelt! - rikkantottam, és vígan leültem.

Majd ezután megkérdeztem a szemben ülőtől,
elege van-e neki is a betonrengetegből?
Szívesen hajózna-e most inkább a Dunán?
Vagy inkább egy kakukkal feleselne fenn a fán?
Rám nézett nevetve, mesélni lett volna kedve,
de le kellett szállnia, mosolygott integetve.

Aztán tovább mentem egy öreg bácsihoz.
Kérdeztem, hogy ért-e galaxisokhoz?
Elkezdett beszélni inkább a borokról,
ügetőpályákról, a spanyol fociról.
Most felszálltak többen, a bácsi köré gyűltek,
innen kezdve a témába belemelegedtek.

Már csak egy magányos néni ült ott némán,
kezében telefon, kikapcsolva, könny folyt az arcán.
Szomorúan néztem, mikor mellé ültem,
volt nálam egy piros alma, az ölébe tettem.

Elgurult az alma, s hogy utána kaptam,
az ágyamról hopp, lecsúszott a paplan,
véget ért az álom, magamra találtam,
és így félálomban, pöttyös pizsamában,
én is szabályt hoztam:

Nem leszek én többet interneten robot,
visszatérek inkább régi szokásomhoz,
utazásom alatt könyvemet olvasom,
s ha kedves ember vagy,
veled barátkozom. 

2025. március 19.

TM