Bennem dúdol a dal hangodon,
azon a kedvesen zümmögőn,
rezzen a levegő gitárhúrokon,
mélyen szívemben, lágyan pengőn.
Simon és Garfunkel énekel.
És te velük dudorászol, nekem.

Ó, mily messzire szálltál, Angyalom!

Mégis érezlek, látlak,
nyakamat csiklandozza
mosolygó, puha ajkad,
ahogyan mellém lépsz,
hozzámérsz,
mert éppen mosogatunk,
összhangban, együtt, csendesen,
csak a víz csobban, a kiskanál csilingel,
összemosolygunk.

Ó, mily messzire szálltál, Angyalom!
Mosogatunk.
Te csak dúdolsz, én hallgatom.

Gyűjtjük magunkban,
amit majd elmesélünk,
amikor leülünk,
a szoba vár meghitt fényben,
délutáni kávéval kezünkben,
egymással szemben, mint mindig,
úgy, ahogyan csak mi szoktunk,
szemed szememben,
már az utat keresi hozzám,
azt, ami csak a mienk,
és a szívtől szívig ér,
nincsenek benne árnyak, hazugságok,
csak gyöngéd szavak, lágyak,
kitárulkozások,
halkan suttogók,
bármiről mesélők,
mindenre figyelők,
egymásban elmerülők.

Itt voltunk egymásnak
és megéltünk minden percet,
még kezet mosni is elkísértelek,
homlokomból a frufrumat
simogató kezeddel félreseperted,
elhalmoztál minden jóval,
áldó szeretet szavával,
Isten felé örök hálával.

Ó, mily messzire szálltál, Angyalom!
Te csak dúdolsz, és én még mindig hallgatom.

2025. március 18.

TM