Korcs világ, hol muszáj taposni,
külcsín mindenek felett,
celeb mondja a valót,
becsületre nem adnak kezet.

Ahol elhagyják az öreget,
egyedüli reménye a halál,
nem gyógyítják a beteget,
rendelőkben hosszú sor áll.

Korcs világgá fejlődtünk,
bár lehetnénk a legjobbak,
de már kemények a szívek,
az agyak rég eltompultak.

Neked szól a gitár,
neked szól ez a dal,
mert szívem meghasad,
ha nem láthatlak,
ha nem simogathatlak.
Neked nyílik a rózsa,
harmatos a szirma,
illata feléd száll,
vigyázz hát rá.
Itt vagy és átölelsz,
a csókod édes és feltüzel.
A vágyunk már lángol,
a testünk ég a vágytól,
nem válunk el egymástól.

Egy buborékban sok-sok évig éltem az életem,
döbbenet volt, mi történt,
de túléltem.
Most már kezd kiszélesedni a határ,
bár még rengeteg a korlátozó akadály,
de az utak egyszer összefutnak,
s találkoznak,
majd, mint a szélvész, messze futnak!
Találkozunk, majd búcsúzunk,
s utunkat tovább folytatjuk.
Egy szappanbuborékban éltem,

Vér áztatta szép Golgotát,
Megölték az Isten fiát,
Út szélén sok véres kereszt,
Ember, ugye, te tetted ezt?

Csatákat vívtál az Úr nevében,
Nem számított se bűn, se szégyen,
Az igazság már rég elveszett,
Ember, ugye, te tetted ezt?

Hányan vették szájukra becses, szent neved,
s törtek pálcát feletted becstelen kóklerek.
Hazug szavakból biz` hányszor épült a hit,
s hízott gazdag, szűz földeden a tolvaj elit.

Zászlód hányszor hullott taposva sárba,
sírjaidon hányszor nőtt a becsület virága?
Volt nagy szív számtalan, ki érted áldozott,
emlékeik szívünkben akkor új reményt hozott.

Neked szól fájdalmas dalom,
én angyalom,
ó, drága gitárom, melyen sírva peng a húr,
és hull a könny, mint a zápor.
Szívem érted fáj,
szívet tépő fájdalomtól reszkető lelkem
fel-felzokog a magány fekete pamlagán,
az éjszaka közepén, oly egyedül, árván.
Szól a gitár, sír a dallam,
s én lehunyt szemmel,
könnyektől ázó arccal

Szívem égő parázsként égeti mellkasom,
hiányod fáj nagyon.
Forró a nyári lég,
kellene egy kis hűsítő szél,
kiszáradt, szomjas a szám,
enyhet csókod ízétől vár.
Nincs hang, a madarak is elbújtak,
a tücsök sem ciripel,
nem bírják ők sem ezt a tikkasztó meleget.
Pődrődik össze a fák levele,
a fű is kiszáradt, sárga,

„Mi Atyánk,
ki vagy a mennyekben,”
látod, alant a szolganép
miként hajtja igába fejét?
S miként számlálja ezüstjét
a hitetlen nagy arcú, úri nép?
A megbocsátás nagy erény,
abból biz több kellene,
hogy a szolganépnek jusson is,
meg maradjon abból télire.
A „mindennapi kenyerünket”
a düh és harag rágta szét,

Számolatlan már hajszálaim színeváltozása,
Évgyűrűim már mind szanaszét dobálva,
Ráncaim ott ülnek cserzett arcomon,
Sokadik a mély karc tenor hangomon.
Ifjúkori álmaimmal tele lett a múltam,
Egészen mélyembe értük belenyúltam,
Majd mások talán egyszer továbbszövik,
Megtaposott lelkemnek összegyűrt álmait.

Idegen vagyok
ebben a világban,
nem találom
sehol helyemet.

Amerre csak
ellátnak szemeim,
senki nem néz
egyformán velem.

Néznek jobbra,
balra látnak,
ám középre
nem figyel tekintetük.

Széles ez az út,
hol járok,
de eltévedek
egyedül.

Sompolyogva fúj reám
az idő vén szele,
mint öreg fákat, ha néz a Nap,
még vénebb szeme.

Oly csendes, mélabú,
s óvakodva lépked,
arra vágyik ő talán,
ha nem venném észre?

De egyik felem követi,
mint macska az egeret,
másik felem neveti
az őszülő öreget.

A bánat tüze éget itt legbelül engem,
Szívem közepébe szeget vert az élet.
Itt folyik ki vérem, heget hagyott rajtam,
Szerelmem nélkül, egyedül maradtam.

Messze ment tőlem, oly nagyon távol,
Nem látja szemem, én boldog világom.
Nem hallja már fülem suttogó szavát,
Nem érzem csókjait, nem érzem illatát.

Emlékeimben még látlak,
Ott repül fejed felett a nyár!
S mire az őszi fák alatt lépkedsz,
Már nem én ölellek át!

Nem én csókolok csókot homlokodra,
Nem én simogatom a szád!
S nem miattam izzol szerelmes vágyat,
Már nem én várok rád!

Midőn arra gondolok,
hogy nem vagy itt,
meghal a remény,
s vele együtt pusztulok el - én.
Mi ez a varázs, te Szép?
Szívemben te ki vagy?
És én miért vagyok - ki téged így szeret
- hasztalan!
Ez a sors annyira bizonytalan.
Csak a mélyben vélem lelkemet,
s nem látom benne a fényeket!
Szomorúan nézem magam,

Megláttalak drága Magzat,
Még csak Édesanyád takart.
Ő a bölcsőd, védelmeződ,
Kis életednek reményszövőd.

Láttam kis kezed édes mozdulatát,
Lábacskáid sűrű mozgását.
Ökölbe szorított kis kezed,
S mintha hallottam volna üzeneted.