Karjaidba vágyom szüntelen kedvesem,
betelni veled nem tudtam sohasem.
Vágyom újra és újra,
hogy tarts ölelő két karodban.
Vágyom a csókod ízét, mely oly édes,
vágyom a két szemedből áradó izzó szenvedélyt,
a puha érintést,
a templomi szentélyt.
Érezni szeretném öled felforrósódó,
tapintható vágyát,

Üzenem a hegyeknek,
A legfélelmetesebb, nagy hegyeknek,
Adja vissza az elrabolt életeket,
Adja vissza a hitet benne!

Nem hagy szülőt, gyermeket árván,
Ne vegye életét, aki meghódítani merte!
Adjátok vissza a bátor, megszállott lelkeket,
Ne tegyétek árvának ártatlan gyermekeket!

(emlékezem Erdős Sándor öcsémre)

Muskátli hajtásokat kaptam én
a Sándor öcsémtől.
„Meglátod, a nyáron virágban tündököl!”
Kinyílik, mert hazai földből van a gyökere,
A tavasz, a nyár nagy örömet hoz vele.
Ne feledd, gyökereid hol voltak!
Kertünkben is szép virágok nyíltak!”

Minden nap egyformán telt, kiment a sziklákhoz, és nézte a tengert. A lágy hullámokat, a csillogó vizet, a távolban lágyan felszálló párát. Reménykedett még mindig, hogy felbukkan az a hajó, ami már egy éve eltűnt.

A tábortűzből szikrák,
az izzó fahasábok
mesélik a történetet,
mit álomként látok.

Vastag subájában ül az öreg juhász,
birkanyájra mellette a kutyája vigyáz,
kezében egy faág, azt farigcsálja,
lassan kialakul késével mintája.

Melinda igyekvő, korán érő típusú lány, testvérei közül mindig kitűnt kitartó szorgalma és leleményessége. Egy kisebb város melletti tanyán éltek szüleivel. Csendes, szép környezetben. Szépen teltek az iskolásévei, majd elérkezett a továbbtanulási idő, szép szakmát választott magának, mivel jó kézügyessége volt, a cukrász szakmát szerette volna kitanulni, fel is vették. 

Olyan vagy nekem, mint bor a pohárban,
Hol benne ringnak az édes szőlőszemek,
Kortyollak, és itt vagy benne a számban,
Mert nekem adtak a mámorcsók Istenek.

Siklok veled nyarak érlelő fénytengerében,
Fürdünk együtt, mert ízlelni annyira jó,
Korsómban legyél, s minden érzékeimben,
Mert az élet kint hazug, de ez bent mámorító.

Azt mondtad egyszer, a mindened vagyok
Szerelmes éjeken majd szerelmet kapok
Virágot aggattál mennyegző ruhámra
Arra kértél, rád figyeljek, soha senki másra

De szép is volt az a boldogságos éden
Míg egy búsuló nap elfutottál tőlem
Rád figyeltem, mindenem odaadtam
De azt a virágot, azt bíz' megtartottam

Szellő suhant át a holdfényű éjszakában,
Végig simogatta a házak tetejét,
Bekukucskált a világló ablakokon, hol
Anyák mondtak gyermeküknek szép tündérmesét.

S mint ahogy a gyermekek szenderegni kezdtek,
Úgy álmosodott el a lágyszívű Szellő,
Ásítozó szuszogásba fészkelődött be a csend,
Elhalkult az éji zene, s lett néma, mint a köd.

Magamra mért nem ismerek?
Hol voltam, amikor éltem?
S most immár halott vagyok,
Nincs bennem virágzó élet.

Szerelmes énekét
Mért nem hallom a nyárnak?
Zord, hideg szelek fújnak...
Elevenen sorvadtam el én az égő lángban.

Szavak mélyére ások.
Igazat keresek, valót!
Rejtelmes szigeten laktam,
Körém gyűltek a bűnben lakók.

      Ez az esemény a vizitdíj bevezetése után pár nappal történt. Orvosnál voltam éppen, s az ott történtek még a mai napig is oly elevenen élnek bennem, mintha csak pár perce történtek volna.

       Az én apám nagyon szép, majd két méter magas, sudár, izmos testű férfi volt. Az asszonynép bolondult utána, szegény anyám nagy bánatára, de apám hű volt a szerelmetes asszonykájához, mégis ő volt a család fekete báránya, a falu rossza.

Hallottad már a jegenye énekét,
amint a felhőkkel járta ősi táncát?
Telekarcolva kottákkal az ég,
s dalolta élte sudár románcát.

Magasba tört lelke az égig ért,
lombja az angyalokkal énekelt.
Karcsú teste az anyaföldig ért,
árnyékában fáradt vándor figyelt.

Úgy szeress, hogy szégyenpírjába bújjon az éj,
mikor hevesen ölellek, s titkon benned égek el,
és suttogásaim takarják rejtett asszony bájaid.
Holt csókok egykor özönének édes ritmusára
ringok a semmiben, és viszlek magammal,
majd simulunk az oltárra feszült selyembrokát
hűvös ráncainak lágyan lehulló Isten lehelletébe,

1920-at írtunk.

Jenő, miután visszatért a háborúból, sebesülten, csalódottan, bal szemét elveszítve, üvegszemmel pótolva a szülői házhoz ment. Szülei - a történtek ellenére - örömmel fogadták, ápolgatták, mindent megtettek, hogy a kedvében járjanak. Egy ideig nem is volt probléma.