Egy betegség kapcsán jutottak eszembe a következő gondolatok.

   Mindig csodálattal töltött el, ahogyan a test gondoskodik magáról. Ahogyan a levegőt vesszük, ahogyan a szív biztosítja a vérkeringést a ritmikus összehúzódásaival, ahogyan a vese eltávolítja a keletkező hulladékanyagokat, ahogyan a csontok összeforrnak, ahogyan a haj újra nő, ahogyan a becsípődött idegszál pihentetés után visszaáll, és még hosszan sorolhatnám.
   Sok szervünk nélkülünk dolgozik, hiszen legtöbbször észre sem vesszük, hogy levegőt veszünk, vagy az elvágott ujj magától begyógyul. Testünk értékes információkat szállít, csak meg kell tanulnunk figyelni rá. Ha egy enyhe nátha üti fel a fejét, vajon nincs-e mindenkiből és mindenből eleged? Csak rövid időre, de hagyjatok békén, újra egyensúlyt kell teremteni az életben.
   Aztán ott van a szorongás. Bizonyára jelentős hatással lehet az ember gyomor- és bélrendszerére, hiszen a hasmenés oly gyakori, mondjuk egy vizsgaidőszakban. Milyen stresszes is tud lenni az élet! És már itt is vagyunk a torokgyulladásnál. Valami elfojtott érzés, ami miatt nem vagyok képes arról beszélni, mit élek meg, mit érzek másokkal kapcsolatban. A szem is sokat láttat, ha jól figyelsz. Rövid látás, távollátás, jövő, jelen. Bizonytalanság, rettegés. Tudom, nem vagyok szakértő, csak magam megfigyelője, de szeretném hinni, egyre tudatosabb megfigyelő válik belőlem.
   Lélek és test csak együtt létezhet. Együtt lesznek sok-sok ideig legyőzhetetlenek.

   Nem írtam Örömóda verset, de ha írtam volna, az emberi test csodálatáról szólt volna.

TM