Egy forró, nyári éjen,
azt mondtad szívemnek,
többet ne reméljen.
Otthagytad egy pince fenekén,
hogy mindenkitől féljen.

Senki közel hozzá
oda ne férjen,
s ne hagyja többé,
hogy más szíve hozzáérjen.

De majd felébred,
hogy újra éljen,
mikor csalogány dalol
a csillagfényes éjben.

Hallgatja majd reggelig,
s addig szeretettel újra megtelik,
hátha újra meglelik.

Útra kel majd a fényben,
bízva egy utolsó reményben,
s kóborol e földi létben.

Keresgél, kutat, hátha megtalál egy utat,
mely új szerelmet, s egy új reményt mutat.

Hosszú lesz az út,
közben is lát majd
megannyi derűt s borút.

Egyre viszont jó lesz, bármikor visszatér,
már nem nyár, hanem hó lesz,
benne megannyi gyengédség
s kedves, nem üres szó lesz.

Most már engedi majd más szívének is,
hogy hozzá elérjen,
s hogy hozzá is érjen,
ha majd újra nyár lesz,
egy szép, csalogánydalos, csillagfényes éjben.

TM