A hattyúk tava pihen csendesen,
felszíne néha megrezdül kedvesen.
Lassan hegyek mögött búcsút int a nap,
tükrén szirmok közt hattyúk ringanak.

Nyakuk íve szívként összeér,
szerelmük, ahogy együtt szállnak, az égig ér.
Tolluk hófehér, mint tiszta vágy,
érintése, mint a selyem, olyan lágy,
együtt úsznak, s sorsuk összeforr,
a tó vizében boldogságuk dalol.

Fészket raknak a nádas rejtekén,
hol csak lágy szellő suhan,
nyári napnak holdvilágos éjjelén.
Megőrzi titkuk a hattyúk tava,
biztonságban felnevelik családjuk,
s tovaszállnak, mielőtt eljön télnek hava.

TM