Az erdő mélyén, hol zöld árnyék szőtt
puha mohaszőnyeget,
egy remete lakik, ki a csendbe költözött,
s a természet felett, mint öreg fa, őrködött.

Barátja a moha, palotája a tölgy,
szél a zenésze, s csermely a szava,
mitől dalol a völgy.

Szemében a múlt, mint őszi avar ég,
lelkében a béke, mint a hajnali ég.

A nap sugarai reggelente aranyat festenek arcára,
s a madarak éneke zsoltár a számára.

Könyve fakéreg, tintája harmatcsepp,
gondolatai szárnyalnak, mikor rímet vet.

Csend a ruhája, s esténként magány a párnája,
de az idő nem fog rajta,
akár a sziklákon a balta.

A város zajától távol,
mint egy elszállt álom,
a természet szívében él,
szabadon és árván fekszik és kél.

A gyökerek bölcsessége lakozik szívében,
az erdő titkai suttognak lelkében.

Mint egy öreg fa,
mélyen kapaszkodik a földbe,
tűrve a vihart, a napot
s hideget, mi hányszor meggyötörte.

Az öreg remete az erdőnek a lelke,
ki idekint a bölcsességet
s az örök boldogságot meglelte.

TM