Ha jő az éj, a sötét éj,
az égen egy csillag fénye se ég,
s a hold, a huncut öreg hold,
hát ő is elbújt valahol.
Felhő borítja az eget,
esik az őszi eső csendesen,
az esőcseppek gyöngyökként
gurulnak le az ereszen.
Jöjj, kedvesem,
ölelj át kedvesen,
nem kell más nekem,
csak itt legyél velem.
Ha itt az éj,

Még várom a napot,
mikor a szemed tükrében
a jövőt megláthatom,
hogy csillog a fény,
hogy nem veszett el a remény,
hisz a jövő kitárt karokkal minket vár,
kérlek, ne habozz hát!
Virágba boruló őszirózsák
selymes szirma suttogja el neked
szerelmes szívem féktelen vágyát,
mely mindent megtenne érted!
Ugye, érted!

Elmerengni vágyom magányos, hűvös éjszakákon,
Talán... felmelegítene a szerelem...
Mikor még forró csókjaid ízét ajkamon éreztem,
S kezemben tartottam két puha tenyered.

Gyermek lettem.
Anyám ölébe hajtom most fejem.
Nem sírok én...
Nem is könnyezem.
Kicsi vagyok.
Anyám cirógató kezei dúdolva játszanak napszínű hajamon.
Én hallom...!
Hallgatom e szerető dallamot.
Anyám szeretett!
Ó, mily nagyon, tisztán szeretett...
Elbeszélni nem tudnám én senkinek, senkinek.
Elment. Itt hagyott.

Emeld fel az égre fejed,
nem baj, ha a nyakad recseg,
messzire láss csillagokba,
jövőbe és tegnapokba.

Földbe ragadt mindkét lábad,
ne add meg magad a sárnak,
tudd, hogy ez csak illúzió,
igazságtól elringató.

Emeld fel az égre fejed,
nem a sárban van a helyed,
egy vagy te az égiekkel,
járjál mindig emelt fővel.

Ódon kút, mit mesélt?
Csodás éveket megélt.
Vízét tiszta forrásból kapta,
Szomjazóknak szívből adta.

Vidám gyerekhad játszott körülötte,
Ha belenéztek, csillogott vissza tükre.
Boldog gyerekarcokat látott,
Vödre lenge széllel parolázott.

Csak úgy, egymagamban,
sokszor gondolkodok,
mi végre az élet,
vajon miért vagyok?

Hol van a kezdet,
vajon van- e vég,
kérem Istenemet,
adja a jelét.

Pislog egy csillag,
a hold rám nevet,
erre vártam talán,
vagy csak képzelet?

Kedveseim az Úrban...

Várlak, ha felkel az áldott nap,
s ontja ránk a sugarait
nap mint nap.
Várlak délután tiszta szívvel,
ha kongat kisfalum templomában az öreg harang.
Várok rád, ha leszáll az este,
mikor szívem
a szívedet mohón kereste!
Várlak, ha jő a csillagos éjszaka,
mikor sötét köpenyét az éj ránk borítja!
Várom, hogy újra és újra átölelj,

Hűvösek már az esték
és az éjszakák,
a hajnali fényben a dér csillog
a lehullott színes levelek halmán,
elmúlik lassan a nyár.
Még jólesik arcunknak
a délutáni napfény simogatása,
még sétálhatunk kora este a szigeten,
még ihatunk egy pohár bort a teraszon,
még itt az "indián nyár"
édes fanyar ízével, ezer színével,

Csend van, déli pihenő,
madarakkal beszélgetek,
a víz tiszta tükrében
szitakötő ékszerek.

Szivárvány szárnyaikon
táncol a napsugár,
gyönge szél megpengeti,
halkan így muzsikál.

A folyó felett fecskék
szúnyogra vadásznak,
parti hűvös sárban
békák dagonyáznak.

Szívembe visszatért a nyár,
arcomat simogatja az őszi napsugár.
Kint az ősz festi át a tájat már,
a fák levelei sárgán, barnán,
vörösen nevetnek ránk.
Lehullik majd lassan a sok falevél,
avar lesz belőlük a fák ölén.
Szívemben újra él a nyár,
fülembe súg a szél
egy halk, romantikus melódiát,
forró csókod ízét

Hozzád bújni oly jó énnekem,
nincs is ennél jobb már semmisem.
Két karod, ha féltőn átölel, kedvesem,
mennyországba repülsz te énvelem.
Hozzád bújnék most is, édesem,
esőre áll az idő, úgy nézem,
csókolnám a fáradt két szemed,
simogatnám dolgos két kezed,
jöjj, szeress,
jöjj, ölelj,
ne késlekedj!
Szalad az idő,

Föl a magasba szállnék,
S nem látnám e földgolyót,
Föl a magasba szállnék,
Messze a sirí virágtól.

Mióta nem látlak,
Szürkék a reggelek,
Mióta nem látlak,
Én csak könnyezek.

A kicsi facsemete, hogy világot látott,
gyenge törzsével még ide-oda hajlongott.
Vékony ágacskáit a szél tépázta, verte,
de ő, hogy miért bántja a szél, nem értette.

Látva ezt a kertész, rögvest mellette termett,
a legerősebb tölgyfából karót készített.
A kicsi fa törzsét a bölcs tölgyhöz kötötte,
vad széltől, bősz vihartól így könnyen megvédte.