Ha majd itt leszel egyszer, talán velem,
s az arcodat forró ölembe temeted,
és majd érzed a vágyam ütemes dallamát,
mely feléd száll.
Én akkor letörlöm homlokodról
a gond verejtékcseppjeit,
és elfelejted majd a világ által neked okozott sebeid.
Átadod magad a boldogság mámorának,
s kiisszuk együtt a szerelem vérvörös bódító borát.

A pókháló fogságában reszket a lélek,
a testem beteg, már alig élek.
A vágy tüze még életre kelne,
de belátja, már semmi esélye.
Szétfoszlott remények,
ködfátyolos éjjelek,
vajon, még mit remélhetek,
meddig élhetek.
Szerelem nélkül mit ér az élet,
ha nem szerethetsz,
s téged nem szeretnek,

      Napok óta azon elmélkedem, miért is felejtette el a mai világ modern gyermeke a régi, ősi időkön átnyúló tanításokat?

Még süt a nap,
de már hűvösek az esték
és a hajnalok.
Várom,
hogy eljössz hozzám egy ködös napon,
hogy újra szálljak veled szabadon.
Szerelemtől ittas bódulatban,
oly boldogan,
átlépve a tér és idő végtelen határát,
hol többé nincs akadály.
Várok oly hűen,
mint galamb a párját,
ki mindig vele együtt tárja szét

Szép gyermekkor,
vidám élet,
de jó is volt akkor élnem.
Nem volt semmire se gondom,
pedig volt min gondolkodnom.
A homokba oly sokszor rajzoltam,
a pajtásaim ámuldoztak rajtam.
Bogáncsból építettünk házat,
benne apró bútorokkal,
evvel játszottunk a unokatesókkal!
Közel volt az erdő hozzánk,
mi boldogan fára másztunk,

Amida G. festőművész kiállítására

Ott pirosult a házak mögött, a
dombokon át a messzit ölelte.
Minden övé lett. A sok ág közt törött
a fény árnyéka, a nyár melege.

Az ősz. Vele zenél, a szél hegedűje
sokszor halkul, de bömbölve tör, zúz
majd lágyan újra csendesülne,
a nem várt hideg vele jött, nagy úr.

Találtam egy hidat,
de nincs alatta patak,
kiszáradt a víz,
többé már nem szalad.

Deszkája megkopott,
kicsit meg is rogyott,
kéz a korlátján már
többé nem hagy nyomot.

Zöldes bársonnyal
benövi a moha,
a fényes szegeket
megeszi a rozsda.

Hideg szívben
hideg a vér,
fagyott a mosoly,
fagyos a kéz.

A lelke reszket,
fázik, didereg,
teste az ölésbe
beleremeg.

Öl szóval,
öl gondolattal,
tettei gonoszak,
rosszindulatúak.

Gyilkos az ösztöne,
ördögi a szeme,
gyűlölet szülte őt,
a démonok Istene.

1.
könnyes két szememből
letörlöm könnyeim
nem kell már csókod
nem kell már a kín

légy te csak magadnak
ne engedj közelebb
igaz szívemet ne kutasd
ne szeresd

feledlek én is
feledj hát te is
eljön a szél - az őszi
- lépteim ne keresd

elfújja a szél
mind az emlékeink
ami megmarad
igaz szívben él

Akarod, vagy nem?
Szeretsz, vagy nem?
Kellek, vagy nem?
Megannyi kérdés,
mire jó lenne egy igaz,
őszinte felelet.
Kell, hogy érezd,
s ne csak kérdezd,
mondd el nekem,
mit jelent neked
ez a régóta tartó szerelem.
Én elmondom, kedvesem,
mit jelent nekem.
Sistergő vulkánból kitörő lávaként fortyogó,

Eljött hát idén is az október, 
csodálatos, simogató, napfényes a reggel.
Szép napok jöttek,
ölel a napsugár,
oly jó így élvezni még a nap aranyló, éltető sugarát.
Kis hazánknak szép tájain megérett
a sok-sok gyümölcs, szőlő,
lesz bőven jó pálinka, és lesz a szőlőből majd a finom nedű.
Ne késlekedj, drága barátom, igyunk egy kupicát,

Rám kacsintott a kora hajnal fénye,
A nap álmosan felkelőben,
Mintha függöny mögül nézne,
Úgy mosolygott a köd tengerében.

Fák közül egy árva rigó füttyent,
Így köszönt nekem jó reggelt.
Szép nap van ma virradóban,
Ősz aranyát szórja, szórja.

Vágyom az ölelésed,
de el nem érlek,
mégis reszketve kérlek,
szívem, lelkem ne hagyd cserben,
hisz te is vágysz a szerelemre.
Oly sok a szenvedés, tudom és érzem,
ezért most az Istent kérem,
adjon végre vissza nékem.
Érzem, szeretsz,
de ritkán mondod,
pedig oly jó lenne gyakrabban hallanom.
Fáj a szív, mely érted dobban,

Már hiába sírok, ordítok, nem hallja senki,
gyűrött lepedőm izzadságcseppjei
az éjszakai vergődésemnek tanúi.
A fájdalom, mely egyre tépi testemet,
lelkemet, nem szűnik.
Hol a lélek beteg, a test is az lesz,
örök érvényű igazság ez.
Test és lélek egy egész,
ha az egyik beteg, a másik is elvész.
Nincs kiút, nincs, ki ad vigasztalást,

Nézz fel az égre, mikor földig ér az éjjel,
csodáld amit látsz, légy tele reménnyel!
Érzed már, hogy mily apró is az ember,
és tele van örökös ősi vak gyűlölettel.

Keresi, kutatja folyvást a származását,
de nem veszi észre a teremtés csodáját.
Pedig csak a végtelenbe kéne belenézni, 
és az életet kéne kicsit jobban szeretni.

Az alfáig nem lehet már visszatérni,
Újrakezdeni sem érdemes.
Kordák közt haladni kell,
Változtatni már felesleges.

Égszínkék álmok közt
Születtem e világra,
Mások örömére, boldogságára.
Minden szépen haladt és haladt.

Később villanytalan szobában
Csak a sötét éjszaka és 
Viharban süvöltő fák
Tekintettek néha rám.

Hova lett a múló idő, nem lelem,
elnyelte valami hatalmas végtelen,
eltűnt, csak kergetem, keresem,
merre van a jövő, érkezik, teremtem.

Magamnak a sorsomat álmodom,
nem mindegy, siratom vagy táncolom,
a boldogtalanságom gyászolom,
vagy a boldogságomat számolom.

Itt hagytad a papucsodat,
mondd csak, nem hiányzik?
Az a gúnyos kis mosolyod
valahol még a fürdőben ázik.

Az ágy alatt találtam a süket csöndet,
sóhajod összegyűrve a lepedőre tapadt.
Kerestem, mi az, mi belőled enyém lett,
de csak az érintésed az, mi itt maradt.