Gyere, ölelj át,
csendesen, némán,
nem kell a beszéd,
a sok ámító szó,
mely semmire nem való.
Ölelj, szoríts magadhoz,
érezzem a szíved lüktetését,
és lássam a szemedben
a vágyad ébredését.
Ne szólj, csókolj,
mézédes csókoddal
oltsd el szerelemre ittas,
végtelen szomjamat,
ne alkudj meg a múltbéli sorsoddal.

Vágyódom kedvesem,
ó, miért is?
Tátong a hiányod,
látni még az űrből is.
Szeretni szeretnélek,
ó, miért is?
Ki tudja,
Ámor csalfa nyila eltalált engem is.
Vágyom érintésed,
ó, miért is?
Testem, lelkem beleremeg a gondolattól is.
Szerelem, szenvedés,
ó miért is?
Kín és tüzes szenvedély,

Az édes bor árkot vájt a torkomon,
tüzet szított a szédült képzelet.
Agyamban már új világok nyíltak,
íriszembe árulkodott pár fénylelet.

Eladtam akkor ott józanságomat.
A kufárság piacának önző tündérei
nem mutattak nekem másik kiutat.
Betemettek önnön elmém örvényei.

Azt hiszed, ismersz, á dehogy,
csak az indulataimat látod és komor haragom.
Meg azt, ahogy szeretem vagy nem szeretem ezt az életet,
de nem látod igazán, milyen is vagyok.
Nem látod, mekkora bennem a világ,
nem hallod szívem szeretet ritmusát.
Nem látod komor arcom mögött a valódi szépet,
csak a fájó, buta, tettetett szürkeséget.

Riadt kutyák kertek alatt
keservesen vonítanak,
talán rosszat álmodhattak,
ki tudja, mert nem hallgatnak.

Lelkek járják a vidéket
holtak napján csendesen,
keresik az életüket
elhagyatott helyeken.

Holdvilágnál halvány fényre
sátor borul, ködlepel,
nem lelik a nyugodalmat,
békétlenül hunytak el.

Állok a temetői csendben,
fenn sírnak az égiek,
szürke fellegek szállnak,
a fákat a viharos szél rázza.
Kezemben a virágcsokor,
szeretteim sírjára rakom,
könnyezve néznek rám
a hófehér krizantém ázott szirmai,
ők is átérzik fájdalmas veszteségeim.
Imára kulcsolom a kezem,
az eső áztatja mindenem.
Sírnak fent az égieg,

Bacchus, vigasztalan, hosszú volt ez a nyár,
De a tőkék közt hamar új vigaszt talál.
Érett gyümölcse a közeledő ősznek,
A szőlőskertek vígságot szüretelnek.

A csúf világ gondját jó lenne feledni,
A bronzszínű őszben jobb életre lelni.
Vígságtól hangosak ősi szőlőskertek,
Nektárban fürdenek az aranyló szemek.

Korán van,
de újra itt a reggel.
Látjátok?
Véget ért az éjjel.
Elvitte magával
messze a múltat,
hogy szeretni kell,
mondta a napnak.

Mosolyogjunk,
mert így szép az élet.
Tisztán nézzünk mindenkor
egymás szemébe.
Szóljunk,
de ne bántsunk senkit,
a reggel még ezt is
- intőn - megemlíti.

Ó, te szép Madár! Csak szállsz ágról ágra,
Törött szárnyad nincs senki, aki meggyógyítsa,
Nincs senki, aki védne a hideg, fagyos hótól,
S melengetné szívedet a gondtól és a bajtól.
De szállj csak kis Madaram,
Repülj fel az égig,
Szállj szabadon, s ne nézelődj annyit,
Mi látni való volt itt, a lenti zöld mezőkön,

/ Azok a megszenvedett évek /

Én gyermeki fejjel láttam a beszolgáltatást,
Géppisztollyal szembe néző apám bánatát,
Míg lesöpörik előtte a padlásról a gabonát.
Láttam apámat ökölbe szorult kézzel állni, némán.

Gomolygó szürke és fekete felhők
poharából kicsordult az esővíz,
permetként hintve be a szomjas tájat.
Itt az ősz,
mely káprázatos színeivel ad a tájnak
egy csodálatos, különleges bájat.
Az ősz vörösbarna eső áztatta avarján
megcsillan a sok apró gyöngyházfényű esőcsepp,
mely tovább gurulva apró,
majd nagyobb tócsákban összegyűlve

Egykor lágyan ringatózott,
hullámokon hánykolódott,
kikötőket látogatott,
messze úszott, hazajutott. 

Rozsda ette, elkoptatta,
meg lett számlálva a napja,
partra húzták, kikötötték,
majd elhagyták, elfeledték.

Jött sok tél és egyre kopott,
szaporodtak rozsda foltok,
többé nem engedi el a folyó,
befagyott a kicsi hajó.

/Mosonmagyaróvár, 1956. október 26./

Mintha megint látnám
Régi színben tündökölni,
Ha ötvenhat évet kellett is pihenni,
Nem talált rá azóta senki.

Én most is látom büszkén ragyogni,
Nem csak szürkén szomorkodni,
Megtörve és arcul ütve,
Eldugva padlás mélyébe.

Elmerengtem a tétova, múló időben,
a tépett szerelem üszkös roncsain.
Hol buborékba zárt az ostoba élet,
s arcul csapott megint és megint.

Bábuként ringok egy cérnaszálon,
a közönybe hajtom le ősz fejem.
Sivár rommá vált egykor szép világom,
de a szerelmet benne még felismerem.

Szerelem tengerében veled oly jó volt elmerülni,
mindent, ami fájt,
ami bántott, azt jó volt elfeledni.
Szeretni pőrén, meztelen,
ahogy az Isten minket megteremtett,
oly tisztán, mint a templomi oltár,
a hófehér liliomcsokor tanú rá.
Ültünk a templomban, fogtad a kezem,
ezt soha, soha el nem felejtem.

Hová tűntél Bringa kutya?
Felborítva lám a kuka.
Hova vitted a papucsom?
Gyere elő, rontom-bontom!

Bringa kutya világgá ment,
nem bírta már ezt a szégyent, 
szőnyeg, papucs nem szent neki,
amit lát, azt mind elcseni.