Mit súg a levél a fának?
Isten áldjon, engem várnak.
Felkap engem, tovavisz a szél,
Bús elmúlásról nekem beszél.

Köszönöm, hogy védtél.
Karjaidban öleltél.
Köszönöm az életet,
Hogy veled élhetek.

Elbúcsúzok tőled.
Oly szép volt az élet.
Lehullok a földre,
Száram elhagy örökre.

Hozzád bújok, édes kedvesem,
válladra hajtom őszülő fejem.
Ugye, érzed, ahogy a szívem dobog,
velünk a szerelem aranyhintója robog!
Ölelj át, édes angyalom,
csókodra vágyom oly nagyon!
Kezed lágyan simogat,
úgy érzem, ez csodás varázslat,
ereinkben izzik a vér,
szívünk csodás éjszakát remél!

Szeretni tiszta szívből, igazán,
nem nézni, mit szól hozzá a világ!
Szerelmes szavakkal elhalmozni,
az égről a csillagokat mind lehozni.
Minden perc róla mesél,
szíved húrjain egy csodás dalt zenél.
Vágyad lángol, sír érte,
már a szívedet elérte,
ez lett kettőtök végzete,
s azt mondod, így is megérte!

A köd fátyolos hajnali pirkadatban
megcsillan a fák alatt duzzadó avaron
a gyöngyökként szétguruló dér hideg lehelete.
Nemsokára a fáradtan felkelő nap sugara
felkúszik a horizontra,
és felszárítja majd a nedves avaron
megpihenő harmatcseppeket.
Az ősz kesernyés ízét a szánkban érezzük,
pedig száz csodát rejt az őszi táj,

Lehajtott fővel egy imát mondjunk el,
szeretteinkre ma emlékezni kell!
Emlékezzünk azokra,
kit a szívünk nem felejt el soha,
gyertyát gyújtunk lelki üdvükért ma.
Legyen ma béke, szeretet
mindenki lelkében,
elhunyt szeretteire így emlékezzen!

2024. november 1.

TM

Sétálok a sírok között
a temetői csendben,
egy-egy hulló falevél ad
egy kis neszt,
amint ráhull a márványkeresztre.
Imádkozó emberek lehajtott fejjel emlékeznek
eltávozott szeretteikre.
Megható látvány,
ahogy a krizantémok sokasága
búsan néz reánk,
és a mécsesek lángja libbenve ég tovább.

Fegyvert adtak kezébe,
védje meg a hazát,
nem hallotta senki
tiltakozó szavát.

Vitték, nem kérdezték,
végzett-e iskolát,
lényeg, hogy találtak
egy újabb katonát.

Mászott lövészárokban,
életét féltette,
haza akart menni,
a sereg nem engedte.

Ha nem jönnek gondolatok,
ugyan mire gondolhatok,
hova mentek, hova tűntek,
tán valahol máshol gyűlnek?

Kicsúfolnak, gúnyolódnak
azok, amik itt maradtak,
mondókába beragadnak,
végül messze elszaladnak.

Megpihenek és megvárom,
tán elmúlik a rímálom,
visszajönnek, sorakoznak,
nekem új örömöt hoznak.

TM

A pillanat, mely ad
új reményt,
új esélyt,
de ahogy jött,
oly gyorsan elillan,
ha nem ragadod meg a pillanatot azonnal!
Hiába sírsz utólag már,
az elillant pillanatot
soha vissza nem hozhatod,
nagy kár.
Ne habozz hát,
ragadd meg, mit az élet ád,
s a kínálkozó pillanatot
ne engedd menni tovább.

Ma gyönyörű szép őszi nap volt,
az égen pár bárányfelhő kóborolt.
Avar borította a csupasszá vált fák ölét,
s mi boldog mosollyal hallgattuk
a fákról lehulló levelek lágy neszét!
A fák sokszínű sárgás, barnás, vöröses levelein
megcsillan a fény az őszi napsütésben.
Sétáltunk meghitten kéz a kézben,
életünknek ebben a szép fejezetében,

A huszonegyedik század első negyedén,
egy kora nyári nap hűvös estéjén,
nyakamba veszem fotóappáratom,
bár igencsak esőre áll,
útra kelek,
és mint minden alkalommal,
a csodát várom.

Hogy szerettünk volna
mindent együtt egy életen át,
átfogva egymás derekát,
együtt állni az élet viharát,
kapaszkodva a Föld porába,
míg árad ránk Isten áldása.

Inni, amit az ég ad,
eljuttatni minden ágba,
hogy éljen és viruljon az élet,
felnevelni a következő nemzedéket.

Eltakarja arcát, forró könnyeit,
kezében mécsesek, halvány gyertyaláng,
bágyadtan tördeli apró ujjait.
Mi volt csöpp élete? Mért csak szalmaláng?

A sírkövön aranybetűs felirat,
fölötte egy kissé megfakult fénykép.
Tétován áll, mint kit sírás fojtogat,
mozdulna felé, de mégis visszalép.

Lelkemben, mélyen, ott él az élet,
De siralmas éveim szomorúan nézem.
Mit hoztam? Mit adtam?
Mért lettem? Mért voltam?
Ki tudja...? Én nem értem...!
Üres lett szép szívem, meghalt ő egészen.

Ó, ifjúságom! Ó, én szép kedvesem!
Hova tűnt arcodról a forró szerelem?
Hova tűnt ajkadról a derűs mosolyod?
Nem hallom nevetésed, reszketőn zakatolsz.

Elszöksz, elfutsz, menekülsz innen,
Szépséged megölték a bús, komor évek.
Nem hagytak mást neked, csak mély, fájó sebeket,
Gyógyítani, ó, jaj... azt már nem lehet, nem lehet.

Az én gyönyörű Anita lányom, a 12.b osztály osztályfőnöke.