Fájó könnyeimmel
Öntözöm a nyarat,
Kitépi testemből
Lelkemet szavad.

Miként, ha voltál,
Ma már nem lészen,
Eleven sebek
Égetnek egészben.

Könnyűim voltak
Csókok, édesek,
Ölelő karjaid
Temettek egészen.

Parázsba mártott
Csillogó két szemed,
De tudom, vége...
El többé... Nem érlek.

Uram, te láttál engem csupaszon,
mikor világra jöttem,
Óvó kezed éreztem, ott volt felettem.
Láttál botladozva, mint kóstoltam a létet,
Te voltál és anyám, ki igazából féltett.
Láttál, mint pelyhedző állal vártam a szerelmet,
Mikor csalódtam, azt a buta gyötrelmet.
Láttál büszke, beképzelt felnőtté válni,

Volt egy nyár,
egy csodálatos nyár,
azt hittük, sosem lesz vége már,
de jött az ősz, és ködfátylát borította ránk,
s mi viszavágytunk a nyárba,
mely felénk két karját kitárta.
Gyere és ölelj édesem újra át,
oly finoman, oly puhán,
mint lágy, nyári szellő érinti hajnalban
a harmatcseppet a még szunnyadó virágok szirmán.

Ha elcsendesülnek az árnyak,
egyedül sírnak a megvetett ágyak,
s a csillagok ezüst fénye az utat mutatja,
merre menjen a szegény, kivert kutya.
Hideg szél fúj , s a pucérra vetkőzött fák fáznak,
pedig ők szebb napokat láttak!
Ágaikon nincs már egy levélke sem,
mind lesodorta a viharos téli szél,

Veled vagyok minden éjjel,
átölellek szenvedéllyel.
Mint egy szentet,
úgy szeretlek,
tudom, veled örökre boldog lehetek!

Szívem a szíveden,
ez a szerelmes éden,
lüktet a vérem,
szerelmedet kérem,
s te megadod nékem,
itt vagy vélem,
ezt reméltem,
ebben reménykedtem!

Leesett az első hó,
ó, de jó,
örül az öreg szánķó,
hejhó!
Végre neki is jut egy szó,
megmutathatja, milyen csuda jó,
hogy csúszik ma a friss hó.
Unokát szánkózni vitte nagyapó,
csúszott boldogan a vén szánkó!
Az unoka is kacagott,
hejhó,
a szánkó is boldog volt,
ez jó.
Sajnos csak egy délelőtt tartott

Ó, Te szegény bohóc,
Látom, szomorú vagy.
Kinek nyújtod csokrodat?
Arcod festett, könnyed pereg,
Az idő már megint elbánt veled.

Virágaid nyújtod bánatosan,
Porond szélén szomorúan.
Csokrod nem kell, adhatod
mind hiába!
Bús lelkedet senki nem szánja!

Itt ülök gyötrelmeim között árván,
mondd, gondolsz-e most rám.
Szívemben mély fájdalom,
nincs hangom,
elakadt a szó,
ez a való.
Fáj, hogy elmúlt a nyár,
ma csupán szép emlék már.
Emléke szívembe égett,
ebből élek,
bár nagyon félek,
mit hoz a tél,
szívem megfagy, mint a jég,
s vajon jössz-e még felém,

Szívembe markol az est,
mely nem rest,
s jön a gyötrő éjszaka,
eltűnt már rég a varázsa,
szól a csend szava!
Ölelő két karod, ha átölel,
minden újra szép,
mint egy csodás álomkép,
újra éled az elszunnyadt vágy,
simogatásod oly puha, lágy.
Izzik a kihunytnak hitt parázs,
pattog tűz, forró lett a levegő,

Tépett galambot láttam,
egy ágon ült szomorúan,
világgá sírta bánatát,
egyedül, magányosan.

Mellé ült, talán a párja,
fülébe súgott halkan,
beletúrt sebzett tollába,
kereste, a baj hol van?

Majd elrepültek ketten
oda, hol kék volt az ég,
oly magasra szálltak,
messze vitte őket a szél.

Oh, mennyire vágyom utánad,
ki érzékeim pázsitjára
terítetted le asszonyi éned,
s léptél erre a bűnös világra,
és betakart az árnyad.
Beborított immáron a remény,
és az üres, néma hajnalok
megteltek mind veled,
mert lényedből vagyok,
ezt megadták az istenek.

Tudod, néha jó az a bántó, buta csönd,
mert érzem még benne büszke méltóságom.
Rám simul, megnyugtat, én naiv bolond,
fölépítettem benne egykor szép világom.

De most feltörte a dühöngő fenevad,
zajözönökben ringatom bénán magam.
Hát hova lett egykori büszke méltóságom?
Megölnek ezek az ostoba, kiejtett szavak.

(adventi ima)

Ó, adj Uram békét a világnak!
Hallgasd fohászát millió vágynak.
Ne fordítsd el fejed a szenvedőktől.
Hallgasd meg imáit hozzád esdeklőktől.

Mert lángol már a világ, füstje felszáll,
Szomorú szívvel fordulunk hozzád :
"Mi atyánk Isten, ki vagy a mennyekben!"
Ne engedd szenvedni benned bízó népedet!

Máriapócs a csodatévő, könnyező Madonnáról híres város,
templomtornya látszik már hét határból!
Máriapócson voltam,
a könnyező Madonnához imádkoztam,
két szép szeme rám ragyogott,
tudtam, engem meghallgatott.
Meghallgatást nyert az imám,
érted is imádkoztam világ!
Csodatevő, könnyező Madonna,
mi, akik hiszünk benned,

Máriapócs és Nagykálló
oly kedves városok szívemnek,
itt ölelhettem meg drága,
kedves barátaimat, ismerőseimet!
Szívüket, lelküket adták nekünk,
minket így láttak vendégül.
Hálás szívvel köszönjük a vendéglátást,
házatokra a Madonnától kértünk áldást.
Szeretetük nem feledjük,
szívünkbe zártuk a nevük.
Drága, kedves barátaink,

Készül a Mikulás,
Vizsgálgatja zsákját,
Az angyalok jó erősre varrták?
Sok ajándékot gyorsan rakják.

Gondosan elkészül,
Megnézi a szánját.
Szarvasok is az indulást
Türelmetlenül várják.

Ők is szeretnének
Nagy útra kelni,
Minden jó gyerekhez
Idejében megérkezni.