Éjjelente nem alszol, gyötör a nehéz lét,
Lelkedben a reményt nem érheti fény.
Szeretnéd te hinni, hogy van másik élet,
Hol szebben dalol a madár, szebben szól az ének.

Szeretnéd hinni, hogy vannak még csodák,
Hogy varázsport hint reád egy napsugarú lány.
Szeretnél te hinni minden igaz szóban,
De ebben az életben csak hamisan szólnak.

Végre köszönthetem az őszt,
langyos fuvallatát a szélnek,
minden színpompáját
a lehulló levélnek.
Lábam alatt zörgésük zene,
az évszak muzsikája,
járkálok csak benne,
szinte megbabonázva.
Keresem a gesztenyét,
mely rejtette csillogását,
ahogy koppanva leesett 
és levette tüskekabátját.
Megszelídült a napsugár,

Van-e nagyobb öröm,
ha együtt a család?
Anya, apa, nagyszülők, unokák.
Mosoly és szeretet átölel.
Fogjuk egymás kezét, s nem engedjük el.

Nagy csend után boldog voltam,
Szeged városába utazhattam.
Várt rám ott fiam, két drága unokám,
Viktória és Grétike örvendezve, átölelve.

Némaságba burkolódzik a táj,
a rét felett dereng a félhomály.

Ág nem rezzen, madár sem rebben.
Vad nem ugrik, minden nyugszik,
csak a szívem nem akar,
kavarog, mint az avar, mit a szél felkavar.

Egy fa alatt ülök, a semmibe révülök.
Meghallom, ahogy elkezd, s mesél a szív, ettől kicsit megrémülök.

Ha köztük jársz, meghallod majd őket.
Fülelj kicsit, s hallani fogod te is a beszélő, öreg szőlőket.

Tudnak mindent, midőn
átmentek már sok szép időn.

Láttak kapáktól homlokokon csorogni sok verejtéket, s ahogy az idő emberek közé vert éket.

Üdvözlöm a napnak gyógyító melegét,
a langyos eső éltető cseppjeit,
a lengedező szellő hűvösét,
testünk szomját oltó vizeket,
az esti égbolton a színeket.
Az erdőknek minden fáját,
a mezők csodás, nyíló virágát,
a fehér hótakarót, a sivatag porát,
hegyeken a csillogó zúzmarát.
Ha körülnézek, csak szépséget látok,

Költők, ti meglátjátok a szépet,
halljátok a halkan fújó szellőt,
az égen a szivárvány kapuját,
a finoman fodrozódó felhőt.
Ti lelketekben hordozzátok a jót,
a magasztos szavakkal teremtést,
megmutatjátok vak szemeinknek
az élet csodás rejtelmét.
Szeretitek a ragyogó napsütést,
ablakon kopogó esőcseppeket,
a gyorsan rohanó időt,

Elmondom nektek szép mesével, egyszer láttam, összetalálkozik ősz a széllel.

Mikor a fecskék tovaszálltak,
hirtelen vége szakadt a nyárnak.
Egy erdőszélen szembetalálkozott az ősz s a szél.

Odasúgta ősz a szélnek.
Veled többet nem beszélek!
Minek rontasz úgy a fáknak?
Hullik levél, törnek ágak,
nem jó ez így senki másnak!

(Brucsek Józsefné, Jutka,Juci)

Oly ritka a csend,
az a puha, rezzenés nélküli,
suhanó, néma pillanat,
amiről nem szólnak szavak,
csak a szíved dúdolja, zümmögi,
mert valahol, nagyon mélyen
bennünk lakik a csend hangja.

Magam keresve kérdem,
ki vagyok én, hol van a helyem?
Tükörbe nézve, egy arc.
Benne, ha nem mozdulok is,
él szemem.
Íriszén hol öröm, hol félelem.
Hetvenöt év, ez már történelem.

*

Ma régi levelek kerültek kezembe.
Szüleimhez szólók, és testvéreimnek.
Kicsi gyermek voltam, még alig tizenegy,
amikor elkezdtem írogatni őket.

Isten házának kertjében

2024. november 5.

TM

Azon a napon nincs benned
szándék, sem elhatározás,

2023. október 29.

TM

Mikor megszülettünk, észre sem vettük, s felszálltunk egy olyan vonatra, mely ki tudja merre tart.

Ez az Élet vonata.

Utunk, nem tudni, hány sínen fut majd, milyen gyönyörű tájakra, s hány szíven át vezet.

Milyen hosszú lesz az út, ez mindenkinek más, nem tudhatod, hány megállónál látsz majd integető kezet.

Halkan pengettek egy gitárt,
bűvös hangja messze szállt,
a kis szökőkútnál turbékolt egy galamb,
és megszólalt a távoli harang.
Nyíló virágok között sétáltam,
meg-megállva szépségüket csodáltam,
ma oly jó volt velem a világ,
hallottam egy régi melódiát.
Kedves, szép emlék egy nyári napon,
csillogó fények játszottak hajadon,

Mikor hasad a hajnal, ébred az erdő halkan.
Ég alja vörös, virrad, első napsugár villan.
Rezzen egy faág halkan, madárka dalra fakad.
Mókus odúból inal, ágról ágra át illan.
 
Röffen vaddisznó nagyot, oly meleg még a vacok.
Homály egyre kevesebb, erdő máris fényesebb. 
Tisztáson virág ragyog, öreg róka andalog.

Mikor a napot eltakarják sötét fellegek,
egyedül ballagsz a hóban, nincs, ki rád nevet,
e ködös reggel a szél se lengedez,
s közben a
szomorúság járja át lelkedet.

Mikor megérint egy kéz,
szeme rád mosolyogva néz,
s szívedben mindent megigéz,
vele a boldogság kapuján belépsz.

Mikor a tó hullámzó vizén megcsillan a fény.
Látod a lombkoronát, ahogy a napsugár töri át.
Az ember felkapja fejét, ha megérzi az esőnek szelét.

Hullócsillag tűnik fel a sötét egen,
mikor a Hold fénye táncol a tengeren 
Olyan jó érzés lesz úrrá minden emberen.