Szép nyelveden
szépen beszélsz,
szépen írsz és
szépet mesélsz.
Szép szavak közt
vígan járkálsz,
szép a világ,
szép a hazád.
Szép a szó, és
szép a betű,
szerelmesem,
én hegedűm.
Ékes gyöngyöm
drága nékem,
neki halok,
érte élek.
|
Virágos ablakomból
Rám tekint egy rózsa,
Nevetése olyan szép,
Mint a legszebb nóta.
Virágos ablakom!
Én csak téged nézlek!
Mert a te mosolyod az,
Mi a legszebb énnékem.
A te illatod az,
Mely elvarázsolt, s bájos,
Hisz' illatosan mosolyogsz reám
Az én ablakomból.
|
Komor házak, kopott lépcsők,
koptatták a létért küzdők,
ott éltek és reménykedtek,
hogy boldogabban ébredhetnek.
Elkerülte őket a nap,
messze szórva a sugarakat,
árnyékból így ki sem láttak,
örökké csak áztak, fáztak.
Néha a hold megsajnálta,
párszor ő is megpróbálta,
fényt hozni a szürke létbe,
de nem jutott a mélyére.
|
cs 11/16/23
Dáma Lovag Erdő...
(elbeszélő költemény)
Egy meghívó és egy csoda,
Egy öröm, az emlék mostoha.
Hogy is írjam, hogy is kezdjem,
Régi, régi szomorú emlékem.
Gimnazistaként minden reggel
Templomba imára mentünk be.
Adva volt erre a templom közelsége, igaz, csak pár percre,
Istenhez imát mondva, napra áldást kérve.
|
sze 11/15/23
Dáma Lovag Erdő...
Ködfátylat terít az ősz a fákra,
Sűrű ködharmat mindent befed.
Mi csak várunk titkon a napsugárra,
Talán lelkünket melengeted.
De egyre hidegebb napok jönnek,
Nem kegyelmeznek az embereknek.
Hulló falevél mindent befed,
Elnémult a madársereg.
|
Bajuszát pödörte épp, amint rásütött a nap,
a karaván a dűnék között mélabún haladt.
A láncra vert rabok közt az üvöltő porkoláb
mohón kortyolta a sivatag égető porát.
Messze még a hűvöst adó rég várt torkolat,
a karaván a dűnék közt egyre csak haladt.
S midőn vágyták már az árnyat adó éjszakát,
együtt énekelték a halálba indulók dalát.
|
Már olyan sokat éltem,
adtam, de sose kértem,
engedek helyet másnak,
átadom magam a csoszogó,
vénséges elmúlásnak,
de arra kérlek, édes Istenem,
olyannak adjad imádott helyem,
ki arra szintúgy érdemes,
és ad valamit ennek
az ostoba világnak.
Én csak picinyke jót akartam,
de ebbe egészen belehaltam.
|
sze 11/15/23
Dáma Lovag Erdő...
/Soproni emlék - 2014. Szívszanatórium/
Őszi avar teríti a földet,
Ragyog a nap, sétálni megyek.
Velem van a magány,
Hű társam, nem hagy engemet.
Levélszőnyeg közül kis virág virít,
Felém nyitja lila szirmait.
Oly kedves, oly hívogató,
|
Eső után langyos hajnalon
giliszta küzd a vizes betonon,
lámpák fénye csillan köveken,
a víz csordogálását követem.
Csatorna nyeli el a könnyeket,
cseppennek bele gyöngyszemek,
mint nyitva hagyott vízcsapok,
hangosan hulló dallamok.
|
k 11/14/23
Bársony Róbert
Összeszorult szívvel
Beszűkül a lélek,
Nem veszed észre
A sok jót és szépet.
Vidáman és lazán
Felengedve élhetsz,
Azonban sosem leled meg
A messzeséget.
Kell lenni célnak,
Küzdelmek után sikernek,
Örök kudarcokkal
Elvesznek az értékes évek.
|
h 11/13/23
Dáma Lovag Erdő...
(1844.11.13)
Van-e még a világon
Ilyen szép anyanyelv?
Ahol szebben hangzik a szó
Édesanyám, Édesapám?
Bölcsőben megtanult, ringató szó!
Édes hazám, Magyarország!
Kárpátokkal ölelt rónaság!
Ki tud szebben énekelni?
Magyar szót igaz szívvel kiejteni?
|
h 11/13/23
Kovácsné Lívia
Ha hiányzom neked kedvesem este,
ha forgolódsz, s nem jön álom a szemedre,
ha nincs, ki megsimogassa fáradt testedet,
megnyugtassa háborgó lelkedet,
nézz fel az égre,
én csillagként álmodat vigyázom,
reszkető fényemmel arcodat simogatom,
csókommal jó éjt kívánok.
Ha esik az eső, tudd, én könnyezem,
hisz oly nagyon messze vagy,
|
Szerelmes tűz mardosta lelkem,
tódultak számra gyöngyöző szavak,
egy kattanás, és jelzett a szívem,
hogy eljött most az az édes pillanat.
Üdén fordultam, s kerestem száját,
miközben nyúlt felém édes kis keze.
Majd hirtelen a semmiből formálta ujját,
s mit mutatott, az egy jó nagy fityisz füge.
|
Belefészkelte magát a világ az agyamba,
mint a pestis, 1000 csáppal szívja a vérem.
Egykor kánaánt ígértél nekem nagy jó Uram,
És hogy szabad majd őszintén szeretnem.
Most bűnösök közt verem véresre a mellem,
Hát nagy jó Uram, én nem ezt érdemeltem.
Már én is bűnös vagyok, hiszen azzá tett az élet,
Pedig hányszor kértem tőled igaz menedéket.
|
szo 11/11/23
Dáma Lovag Erdő...
Búcsúzik az ősz,
Természet színes ruháját levetette,
Napsugár behunyta szemét,
Ködfátyol ül a tájra sietve.
Én csak hallgatom, mit üzen a napsugár,
Kialudt fénye, s a ködös határ.
Távoli ködfátyol int felém,
S csak remélem, mi vár az út végén.
|
szo 11/11/23
Dáma Lovag Erdő...
Volt egy vitéz nagyon régen,
Szolgált ő nagy seregében,
De szíve nemes volt, s kegyes,
Szegényekkel tettei emlékezetes.
Istenhez szállt a fogadalma,
Szegény népét felkarolta.
Ahol tudott, ott segített,
Nem csak mondta, jót is tett.
|
p 11/10/23
Dáma Lovag Erdő...
Régi mondás
Úgy szól a fáma
Jézus vigyáz
Parasztember munkájára
Meg is szaporodtak
Régen az útszéli keresztek
Egyik fából
Másik téglából épített
Ragyogtak, virágoztak
Az útszéleken
Jézus vigyázta
Ami a földben terem
Déli harangszókor
Mellettük pihentek
Az emberek, fáradt tagjaiknak
Felüdülést leltek
|
cs 11/09/23
Kovácsné Lívia
Álmodtam egy gyönyörűszép mesét,
olyan volt, mint egy szerelmes költemény.
Álmomban itt voltál velem,
szenvedélyesen csókoltál engem.
Szerettél és én szerettelek,
szerelemittasan öleltelek.
Miénk volt minden, ami szép,
olyan volt, mint egy álomkép.
Gyönyörű volt az éjszaka,
szerelmünk szárnyalt a magasba.
|
Emberek álmatlanul forgolódnak,
hangos a falu, kutyák ugatják a holdat,
bár sötét az éjszaka, csapódik egy kapu,
kiabál egy gyerek, gyere ide apu!
A késői órákban érkezik egy traktor,
pöfékel, nyikorog, lefullad vagy hatszor,
végre elhallgat, zárul egy vasajtó,
nyugalmat áraszthat az éjféli harangszó.
|
Csókod még itt őrzöm titkon a számon,
összekócolt hajadba temettem álmaim,
fagyos reggelekbe vonszolom világom,
hol vagytok meg nem élt édes vágyaim?
Még a nyári mezők mézízű illata leng körül,
mikor mosolyod volt nekem a horizont,
lelkem a lelkedbe ekként vigaszért merült,
míg a szerelem halkan kettőnk közé osont.
|