Ahogy az idő vasfoga kikezdi a csörgedező patak köveit, úgy vésődik ránc a gondoskodó tenyérbe, mely most egy törékeny, lüktető csodát, egy pillangót tart. Ami valójában nem is csak egy pillangó, ami megpihen a gondoskodás tenyerén, hanem maga az élet rezdülése, egy fénylő színpompás csoda, egy szép kép a múlandóságnak és az örök körforgásnak a táncáról.
   A gondoskodás keze egy szeretethidat képez generációk között. Amikor egy gyermek, apró, még puha ujjai érintik óvatosan a pillangó szárnyát, olyan, mint egy tiszta, kíváncsi lélek első találkozása a világ törékeny szépségével. Ez a kéz még csak tanulja a gondoskodást, egy apró palánta, mely hamarosan gyökeret ereszt a szeretet táptalajában. Amikor idős kéz érinti, mely már viharokat látott és tengernyi tapasztalatot gyűjtött, az maga a megnyugvás ölelése. Ráncai nem a múló idő jelei, hanem térképek, melyek a megtett utat és a felhalmozott bölcsességet rajzolják ki. Ez a kéz a gyökér, mely táplálja és óvja az új hajtást, egy csendes menedék számára a világ zajában.
   A pillangó, mint fénylő drágakő, vibráló narancs és fekete színeivel a remény és az átalakulás szimbóluma. Ő maga is egy utazó, aki gubóból bontakozott ki, hogy szárnyra keljen. Most megpihen a kézen, talán erőt gyűjt, mielőtt ismét beleveti magát a végtelen égbolt kékjébe. Ebben a pillanatban a gyermeki és az idős kéz, a pillangóval, egyetlen szívmelengető költeményt alkot: a generációk folytonosságát, a tanítás és a tanulás örök táncát, és a szeretet erejét, mely minden élőlényt összeköt. A háttérben hallom a patakvíz csobogását, mint egy csendes zenét, ami emlékeztet arra, hogy az élet folyamatos áramlás, melyben minden apró gesztusnak, minden érintésnek súlya van.
   A gondoskodás keze pedig, nem egy fizikai érintés, hanem egy láthatatlan, ám annál erősebb kötelék, mely összeköti a múltat, a jelent és a jövőt, a szeretet örök szőttese által.

TM