Az élet, ez a csodálatos, mégis néha szeszélyes utazás, nem más, mint egy hatalmas, díszes színház. Minden egyes hajnal egy új felvonás kezdetét jelzi, ahol a függöny lassú emelkedésével belépünk a színpadra. Mi vagyunk a szereplők, akik megkapjuk a forgatókönyvünket, bár sokszor a soraink csak a pillanat hevében születnek meg. A díszlet folyamatosan változik: a gyerekkor gondtalan rétjeiből kamaszkorunk viharos tengereivé, majd felnőttkorunk zsúfolt nagyvárosává alakul, végül pedig öregkorunk csendes, elvonult zugává szelídül.
   A fények, hol élesen ránk vetülnek, leleplezve minden rezdülésünket, hol tompán, homályba burkolják az árnyékainkat. A közönség is sokféle: van, aki tapssal jutalmazza erőfeszítéseinket, van, aki némán figyel, és van, aki fanyarul megjegyzi minden hibánkat. De a legfontosabb néző a saját lelkünk mélyén lakik, aki minden egyes alakítást rögzít, és a darab végén, a taps elültével, az igazi értékelést megadja. Néha vígjátékot játszunk, könnyedén lépkedve a nevetés sugallta úton, máskor drámát, ahol a könnyek folyóként öntik el arcunkat. De minden szerep, minden felvonás hozzátesz valami megfoghatatlant ahhoz a nagy egészhez, ami az életünk.
   Az élet egy színház s benne játszom én, szerepem szerint mindig tovalépek sorsom fellegén.

TM